Néhány napja a szerkesztőségbe való érkezésem után felfedeztem, hogy sajtótermékeink online felületei nem elérhetők. Gyorsan szétnéztem a kibertérben, és kissé aggódva vettem tudomásul, hogy több más nemzeti-konzervatív hírportálnál, köztük a Magyar Nemzetnél is kiesés van. Este aztán otthon anyósomnak elmeséltem, mi történt, mire ő úgy reagált: „Nahát, pedig nem is Lengyelországban vagyunk.”
Fején találta a szöget, de mégis milyen szomorú, hogy egy demokratikus, büszke öntudatos ország néhány hét leforgása alatt hogyan válik a sajtó- és szólásszabadság megtiprásának spontán szinonimájává. Mindez azután, hogy Donald Tusk egyik fő üzenete a kormányalakítása után az volt: megszüntetjük elszigeteltségünket, visszavezetjük Lengyelországot az Európai Unió családjába.
Kicsit ellentmondásos ugyan, hogy ezt úgy szándékozza véghez vinni, hogy megszünteti a neki nem tetsző közszolgálati sajtótermékeket, megvereti az újságírókat és befogja a konzervatív újságírók száját, de persze egy europuccsban ne keressünk logikát.
Ha egy kicsit körülnézünk, láthatjuk, hogy a nemzeti konzervatív erők ellen bevetett, szinte univerzális fegyverként terjedt el a baloldal köreiben ez az „elszigeteltség” narratíva. Ezt akarják nekünk is már évek óta szuggerálni, hogy mivel elhatárolódtunk a nyugati világon dúló genderőrülettől, multikulturális láztól, klímahisztériától, így egyedül maradtunk. Nincs senki a világon, aki egyetértene maradi nézeteinkkel, ergo a történelem rossz oldalán állunk. Olvassanak csak el egy cikket a nyugati sajtóban hazánkról: a kötelező szélsőjobbozás mellett sosem maradhat el az „elszigetelt Magyarország” mantra. A szégyentelen bérmagyarok, akik egy kis nyugati kampánydollárért cserébe mocskolják ezt a nemzetet, felkérésre azok is szinte egyhangúlag az átkos elszigeteltségünket siratják.
Igen, akadálytalanul megy az „elszigetelt magyar” bódítás olyan hónapokban is, amikor a kormányfő találkozik az ukrán vezetőtől az oroszig, a kínaitól a franciáig, és a karmelita kolostorban a kilincset adják egymásnak a brüsszeli eminenciások. Amikor a külügyminiszterünk hivatalos nemzetközi meghívásoknak eleget téve talán a kevesebb időt tölti itthon. Ömlik be a rekordmennyiségű külföldi tőke, a piaci kapitalizmus szerint a világ harmadik legnagyobb autógyára jelent be hazánkban megabefektetést. Sebaj, akkor is elszigetelt Orbán.
A valóságban viszont Magyarország szándékos elszigetelése nemcsak politikai, hanem gazdasági értelemben is teljes csődöt vallott. Ezt már Brüsszelben is kezdik megérteni, lásd az újra csordogáló EU-s pénzeket. Reméljük, a magyar ellenzékhez is idővel megjön az üzenet, és rájönnek, hogy az uniós források visszatartásának erőltetése helyett ők is jobban járnának, ha végre a magyar nemzeti érdekek mentén politizálnának.
Ha minden érvet és a tényeket összevetve mégis elszigetelt pontokat keresnénk, Brüsszel és Berlin szinte mágnesként vonzaná Európa politikai térképét pásztázó mutatóujjunkat. A berlini kormány az ukrán háború elején szinte egyedül volt Európában a fegyverszállításokat érintő vonakodó, kétszínű politikájával. Most pedig, hogy az Egyesült Államok szokása szerint lassan hátat fordít a felperzselt ukrán földnek, a németek tovább erősködnek a fegyverszállítások fokozását illetően.
A migrációs politikájukat illetően ma már szinte egyedül maradtak. Ó, hol vannak azok a szép idők, amikor Mark Ruttéval, Guy Verhofstadttal és Angela Merkellel együtt iszlamizálták azt az unalmas fehér Európát!
A klímafundamentalizmusuk is hatalmas vereséget szenvedett a Dubajban megtartott privát repülős klímakonferencián, amely zárónyilatkozatában a gáz (igen, a fosszilis fűtőanyag) és a nukleáris energia lettek kiemelve mint a jövő zöld energiaforrásai. A németek bezárták a saját erőműveiket, most importálhatják tovább a francia nukleáris energiát, és az iparukat megfojtó összegekért vehetik a környezetszennyező technológiával előállított amerikai LNG-t.
