Néhány napja a szerkesztőségbe való érkezésem után felfedeztem, hogy sajtótermékeink online felületei nem elérhetők. Gyorsan szétnéztem a kibertérben, és kissé aggódva vettem tudomásul, hogy több más nemzeti-konzervatív hírportálnál, köztük a Magyar Nemzetnél is kiesés van. Este aztán otthon anyósomnak elmeséltem, mi történt, mire ő úgy reagált: „Nahát, pedig nem is Lengyelországban vagyunk.”
Fején találta a szöget, de mégis milyen szomorú, hogy egy demokratikus, büszke öntudatos ország néhány hét leforgása alatt hogyan válik a sajtó- és szólásszabadság megtiprásának spontán szinonimájává. Mindez azután, hogy Donald Tusk egyik fő üzenete a kormányalakítása után az volt: megszüntetjük elszigeteltségünket, visszavezetjük Lengyelországot az Európai Unió családjába.
Kicsit ellentmondásos ugyan, hogy ezt úgy szándékozza véghez vinni, hogy megszünteti a neki nem tetsző közszolgálati sajtótermékeket, megvereti az újságírókat és befogja a konzervatív újságírók száját, de persze egy europuccsban ne keressünk logikát.
Ha egy kicsit körülnézünk, láthatjuk, hogy a nemzeti konzervatív erők ellen bevetett, szinte univerzális fegyverként terjedt el a baloldal köreiben ez az „elszigeteltség” narratíva. Ezt akarják nekünk is már évek óta szuggerálni, hogy mivel elhatárolódtunk a nyugati világon dúló genderőrülettől, multikulturális láztól, klímahisztériától, így egyedül maradtunk. Nincs senki a világon, aki egyetértene maradi nézeteinkkel, ergo a történelem rossz oldalán állunk. Olvassanak csak el egy cikket a nyugati sajtóban hazánkról: a kötelező szélsőjobbozás mellett sosem maradhat el az „elszigetelt Magyarország” mantra. A szégyentelen bérmagyarok, akik egy kis nyugati kampánydollárért cserébe mocskolják ezt a nemzetet, felkérésre azok is szinte egyhangúlag az átkos elszigeteltségünket siratják.
Igen, akadálytalanul megy az „elszigetelt magyar” bódítás olyan hónapokban is, amikor a kormányfő találkozik az ukrán vezetőtől az oroszig, a kínaitól a franciáig, és a karmelita kolostorban a kilincset adják egymásnak a brüsszeli eminenciások. Amikor a külügyminiszterünk hivatalos nemzetközi meghívásoknak eleget téve talán a kevesebb időt tölti itthon. Ömlik be a rekordmennyiségű külföldi tőke, a piaci kapitalizmus szerint a világ harmadik legnagyobb autógyára jelent be hazánkban megabefektetést. Sebaj, akkor is elszigetelt Orbán.
A valóságban viszont Magyarország szándékos elszigetelése nemcsak politikai, hanem gazdasági értelemben is teljes csődöt vallott. Ezt már Brüsszelben is kezdik megérteni, lásd az újra csordogáló EU-s pénzeket. Reméljük, a magyar ellenzékhez is idővel megjön az üzenet, és rájönnek, hogy az uniós források visszatartásának erőltetése helyett ők is jobban járnának, ha végre a magyar nemzeti érdekek mentén politizálnának.
Ha minden érvet és a tényeket összevetve mégis elszigetelt pontokat keresnénk, Brüsszel és Berlin szinte mágnesként vonzaná Európa politikai térképét pásztázó mutatóujjunkat. A berlini kormány az ukrán háború elején szinte egyedül volt Európában a fegyverszállításokat érintő vonakodó, kétszínű politikájával. Most pedig, hogy az Egyesült Államok szokása szerint lassan hátat fordít a felperzselt ukrán földnek, a németek tovább erősködnek a fegyverszállítások fokozását illetően.
A migrációs politikájukat illetően ma már szinte egyedül maradtak. Ó, hol vannak azok a szép idők, amikor Mark Ruttéval, Guy Verhofstadttal és Angela Merkellel együtt iszlamizálták azt az unalmas fehér Európát!
A klímafundamentalizmusuk is hatalmas vereséget szenvedett a Dubajban megtartott privát repülős klímakonferencián, amely zárónyilatkozatában a gáz (igen, a fosszilis fűtőanyag) és a nukleáris energia lettek kiemelve mint a jövő zöld energiaforrásai. A németek bezárták a saját erőműveiket, most importálhatják tovább a francia nukleáris energiát, és az iparukat megfojtó összegekért vehetik a környezetszennyező technológiával előállított amerikai LNG-t.
Továbbá ha elszigeteltséget akar megtapasztalni az ember, Budapest helyett inkább Brüsszelt ajánlanám úti célnak. A modern európai történelemben talán nem volt még egy olyan politikai elefántcsonttorony, amely ilyen fanatikus meggyőződéssel és totalitárius eszközökkel szigetelte volna el magát az utca emberének problémáitól. Míg papokat, tanárokat fejeznek le az általuk ide csábított barbárok, addig ők a transzneműek szükségleteiről vitatkoznak. Míg a szociális rendszerük az összeomlás szélén áll a sok élősködőtől, utcáikon bandaháborúk dúlnak, ők a magyar sajtó helyzete miatt aggódnak. Ez az elképesztő megvetés, amellyel az európai polgárok sérelmeit ignorálják luxusbuborékjaikból, az elszigeteltségnek egy teljesen új, tragikus műfaja.
Sir George Eulas Foster kanadai politikus a XIX. században úgy jellemezte a briteket, hogy magukat az európai ügyekből teljesen kihúzó attitűddel egy „pompás elszigeteltségben” (splendid isolation) élnek. Hogy ha már tényleg ránk akarják erőltetni ezt az elszigeteltség mantrát, akkor én valami ilyet képzelek el magunknak. Üzletelünk, látogatjuk egymást, de a politikátokat, erkölcstelenségeteket és a szivárványos zászlóitokat hagyjátok kérlek ott, a határátkelőknél.
Itt mi döntjük el, hogyan élünk, ezért nem lesz itt sem kalifátus, sem a vele járó polgárháború. Ó igen, és Tusk úrnak gratulálunk a nyugati nyitáshoz, már úton van felé háromszázezer új szavazója. Nyugati mintára most a lengyeleknél is beindul a nagyszabású lakosságcsere. Hamarosan muszlim tömegek fogják kiszorítani a katolikus őslakosokat.
A hülyének is megéri újra a Nyugathoz kapcsolódni.
A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője
Borítókép: Tüntetés Lengyelországban a közszolgálati média kormány általi megszállása ellen (Fotó: Omar Marques/Anadolu/AFP)
