Fontos leszögezni, hogy aki elindul, az szinte mindig olyan ember, aki nem találta meg otthon a számítását, akinek nem sikerült a nagy kaland a fővárosban, vagy akinek valami miatt mennie kell. Ne legyünk naivak, nem csak arról van szó, hogy valamely konfliktusban megölték a családot és felgyújtották a házat. Afrikában is emberek élnek, ott is vannak megcsalt férjek, bűnözők, gyilkosok, kábítószer-kereskedők, összevissza sorsok és személyes tragédiák. 

De ők is emberek és mi is azok vagyunk, ennélfogva mindkét kontinensen leegyszerűsítjük a dolgokat, hogy elképzelhessük. A mi sztereotípiáink szerint Afrikában – országtól függetlenül – pokoli az élet. Háború van mindenhol, marcona feketék rohangálnak koszos pólókban, gépfegyverrel, és mindenkit megölnek. Nem, senki se néz utána, mi az igazság. 

Afrikából menekülnek, mert ott rossz. Még ha lenne is olyan, aki bármely menekült története után vizsgálódna, mi alapján tudná meg az igazságot? Messziről jött ember azt mond, amit akar, és ezen egyáltalán nem változtat az, hogy a Föld összezsugorodott, mert az ember általában nem lett okosabb, s ugyanúgy az elképzeléseinek a foglya, mint ősapái. 

Etiópia tipikus példája ennek, hiszen bárki mondhatja, hogy odahaza éheznek, az összes határőr és szociális munkás párás tekintettel hiszi ezt el. Etiópiában százmillióan élnek. Az általunk ismert éhínség 1984–85-ben sújtotta az ország Tigray tartományát és környékét. Ekkor született meg a We are the world szupersláger, a Live Aid koncertet ezért szervezték meg, s a kollektív emlékezetünkbe bevésődtek a képek, a dalok, és Etiópiát olyan országnak tartjuk, ahol mindenki éhezik. Sajnos ma is van éhezés Etiópiában, ahogy gazdasági fejlődés, háború, nemzetközi találkozók, futball, kulturális események is. Egy hatalmas, sűrűn lakott, évezredes történelemmel bíró államot azonosít az egész világ a nyolcvanas évek közepi éhínséggel.

A helyzet adja magát, a hatóságok befolyása sokszor nem elégséges, hatalmas területet kell ellenőriznie a szegényes felszereltségű rendőröknek és katonáknak, a korrupció az egeket veri, a cél pedig sokszor nem egyértelmű mindenkinek. 

Az a csoda, hogy az ott élők valamilyen szinten azonosulni tudnak a tőlük alapvetően idegen nemzettudattal, felveszik a nemzeti válogatott mezét és szurkolnak. Ott is vannak nemzetépítő folyamatok, vannak családjukhoz és hagyományaikhoz nagyon kötődő emberek és nagyvilági fiatalok, akik leráznák magukról a történelmi béklyót. Az új afrikai rapzene nagyon népszerű világszerte, Amerikában is, ne feledjük, mindig jó az új, az egzotikus. 

Az angol ajkú afrikaiak régóta megtelepedtek Londonban és a brit nagyvárosokban, s magukkal hozták az említett stílust. 

A bizonyos körökben roppant népszerű előadók videóklipjeiben ismert ruházati márkák logói tűnnek fel, nem is véletlenül, ugyanis a cégek megkérik az utcai harcosokat, hadd virítson ott a három sáv a kabátujjon. A londoni rendőrség szerint a bandagyilkosságok negyede kötődik a drill raphez, a fővárosban elkövetett gyilkosságok 80 százalékában pedig az elkövető és az áldozat is fekete. Az afrikai előadókat tömegek követik koncertről koncertre, a rajongók többsége maga is afrikai származású, alkalmasint Londonban is folytatja az otthonról hozott, törzsi jellegű életét, már ami a többiekkel való viszonyt érinti. Fulani csak fulaninak ad munkát, hausza csak hauszának, az ibók egy templomba járnak. 

A helyi választásokon pedig ennek megfelelően fognak szavazni, törzsi vonalak mentén.

Borítókép: Illegális migránsok kelnek át a La Manche csatornán, hogy eljussanak az Egyesült Királyságba (Fotó: Ben Stansall/AFP/Getty Images)