Eközben az ellenkező híresztelésekkel szemben megállapodásra törekszik az EU-val. Az AfD Achilles-sarka továbbra is a NATO- és az Amerika-ellenesség. Ezzel sérti a német közvélemény jelentős részének biztonságérzetét, és eléri növekedésének természetes határát. Ez a határ harminc százalékig terjedhet. Az AfD harminc százaléka hosszú időre a második helyre szorítaná a CDU/CSU-t. Az SPD és a többiek már szót sem érdemelnek: a futottak még kategóriájába tartoznak. Amíg az uniópártok részt vállalnak Németország „nirvánává” alakításában, addig a hatalom az átalakítók oldalán van, tekintettel nélkül az egyes pártok választási eredményére.
A labda az uniópártok térfelén pattog. Ha hihetően és tartósan megszabadulnak a pártuniformisuk alatt hordott zöld gatyától és rózsaszín ingecskétől – ami ténylegesen a merkeltelenítésnek felelne meg –, akkor visszautat nyernek az évtizedeken át megszokott potenciáljukhoz. Nagyobbakká válnának, az AfD pedig kisebbé. Minden elveszített választójuk azonban nem térne vissza hozzájuk, ehhez túl nagy sérelmet szenvedtek. Az AfD ezért hosszú távon számottevő erő marad. Amennyiben viszont a CDU/CSU ténylegesen véghezviszi a merkeltelenítést, az AfD újra 10-15 százalék közé zuhan vissza.
Kiiktatni azonban már nem lehet. Ha az uniópártok baloldali–rózsaszín–zöldek maradnak, és csak a plakátjaikon sugallnak valamennyire konzervatív képet, akkor a CDU/CSU és az AfD támogatottsága egyszer majd egyaránt húsz-harminc százalék között állapodik meg. Egyes csoportok a CDU/CSU-n belül az AfD-től elválasztó tűzfal lebontásával akarják megoldani a dilemmát, vagyis az AfD-t a politikai spektrum nem szívesen látott szereplőjeként fogadnák el. Helyhatósági szinten egyébként ez már régóta folyamatban van. Az uniópártokon belüli vitát megkönnyíti az SPD előtörténete a keletnémet kommunista Német Szocialista Egységpárt (SED), illetve a posztkommunista Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) szalonképessé tételével. Az SPD-féle baloldal nyomban a kommunizmus bukása után összefogásra törekedett a diktatúra éppen leváltott pártjával. Ez piszkos dolog volt, az elárulása az 1989-es békés forradalomnak, amely a bal- és a jobboldali diktatúrákat egyaránt elutasította.
De vissza a tűzfallal kapcsolatos viszályhoz! Az SPD vádjai nevetségesek az AfD-t elválasztó tűzfal lebontásával kapcsolatban. A szociáldemokraták előzőleg még egy virtigli diktátorpártot is partnerükké avattak! A kérdés az lesz, hogy Friedrich Merz CDU-elnök, aki egyre szerencsétlenebbnek és pipogyábbnak bizonyul, állni tudja-e a baloldali médianyilvánosság szervezett csatakiáltásait. Kétlem, hogy így lenne, ami azt jelenti: az AfD tovább növekszik majd.
Az AfD helyzete előnyös: hátradőlhet, semmit nem kell tennie. Amíg a német szövetségi kormány kitart átalakítási programja mellett – amely minden tekintetben a talpáról a fejére állítja a németek életét –, az AfD előtt tükörsima az út. Minden – valóban minden –, amit csak kapnak az emberek Berlintől, új AfD-szavazókat hoz létre. A szociáldemokrata–zöld–szabad demokrata kormány átalakítási programját a 2021-es Bundestag-voksolás előtt semmilyen kampányplakáton vagy választási programban nem hirdették meg. Felülről húztak rá a németekre egy zöld–kommunista forradalmat. A jelenleg kormányzó szektának még csak B terve sincs egy katasztrófa esetére. Az AfD-nek tulajdonképpen csak egy dolga van: kinyomtatnia a kormányprogramot, betennie azt egy AfD-s borítékba, majd ráírnia: „Kedves kormány, köszönjük! Üdvözlettel, az AfD.”
Még nem minden német ismeri ezt a programot. Ez a kormány szerencséje. Minél ismertebbé válik, hogy felforgatják a németek életét, annál többen szavaznak majd az AfD-re. A CDU/CSU-ra ugyanis (még) nem lehet ezen átalakítás ellenzőjeként számítani. Persze szögezzük le újra: az AfD fái nem nőnek az égig. Akárhogy trágyázzák is ezeket az átalakítók a társadalom tönkretételével, a NATO-ellenes talajt nem cserélik alatta.
A szerző egykori szociáldemokrata politikus
Borítókép: Színpadkép előtérben a pulpitussal az AfD kongresszusán (Fotó: AFP/Frank Hoermann/Sven Simon)
