Két Amerika, két politika

Így vagy úgy, de Magyarországon – ahogy a világ más országaiban is – sokat beszélünk az Amerikai Egyesült Államokról. Nem csoda, hiszen nem csupán az egyik legfontosabb gazdasági, politikai és katonai hatalomról van szó, de a gazdasági kapcsolatoknak és a NATO-nak köszönhetően hazánk szövetségeséről is. De vajon mindenki ugyanazt érti az Egyesült Államok elnevezés alatt? És vajon ez a kifejezés csak egy országot jelent?

Ha szigorúan jogi értelemben nézzük, akkor persze egyértelmű, mire is utal ez a kifejezés: arra az országra, mely régóta döntő befolyást gyakorol a világ működésére, és amely a gyorséttermeket, a hollywoodi filmeket és a vadnyugat mítoszát adta nekünk.

Ha azonban politikai síkon próbáljuk meg leírni az Egyesült Államokat, akkor egyre több jel utal arra, hogy nem egy, hanem – legalábbis szimbolikus értelemben – két országra utal a név.

A tengerentúlon mindig kétpártrendszer volt, s ez természetszerűleg növeli a politikai polarizáció mértékét. Voltak is erős kampányok, sárdobálások és karaktergyilkosságok az amerikai politikatörténetben szép számmal, de a két nagy párt bizonyos alapvető kérdésekben meg tudott egyezni. Erre kényszerítette őket az az alkotmányos berendezkedés is, amely a félidős választások segítségével gyakran vezetett ellenzéki többséghez a törvényhozásban. De mindez nem lett volna elég: korábban az Egyesült Államok értékeivel és külpolitikai stratégiájával kapcsolatos legalapvetőbb kérdésekben konszenzus uralkodott az országban. Ha úgy tetszik, arrafelé sokáig megvolt az a nemzeti minimum, amelyet mi itthon olyan sokszor hiányolunk.

Mára azonban a két párt szinte egyáltalán nem képes együttműködni, és a politikai polarizáció olyan szintre lépett, mint korábban soha. Ha a demokratákat kérdezzük, akkor ennek oka főleg Donald Trump színre lépése és az általa folytatott sajátos kommunikáció, ugyanakkor a két oldal távolodása jóval korábban megkezdődött. Trump megjelenése és elnökválasztási győzelme éppen azt mutatta meg, milyen távol került az amerikai elit az ország hétköznapi, közép- és alsóbb osztályokba tartozó polgáraitól.

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy

mára két Amerika van: egyikük az eredeti, szabad és keresztény Amerika, amit mindig is szerettünk, és amelyet a hétköznapi emberek képviselnek a két óceánpart között. A másik pedig a kioktató, magát világmegváltónak képzelő és másokon uralkodni akaró Amerika, a neokonzervatív héják és a progresszív demokraták furcsa szövetsége.

A különbség akkora, hogy nemcsak a tengerentúlon, de itthon is érezhető. Az utóbbi hetekben Magyarországon két ember szimbolizálta ezt a két világot: a normális USA képviseletében Tucker Carlson újságíró-műsorvezető, a progresszívok nevében pedig David Pressman nagykövet szállt – diplomataszerepét feladva, belpolitikai szereplőként viselkedve – ringbe. Látványos az a testtartásbeli különbség, amely 2023 augusztusában megmutatkozott e két ember között. A nagykövet közreműködött abban, hogy szigorítsák a magyarok beutazását az Egyesült Államokba, ráadásul mindezt a határon túli nemzettársainkra való hamis hivatkozással. Tucker Carlson pedig bocsánatot kért hazája baloldali kormányának kioktató magatartásáért, és kifejezte tiszteletét hazánk és nemzetünk iránt.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a két ember egy skála két végét képviseli. A skála pedig nem aszerint áll össze, hogy kivel miben értünk egyet – Tucker Carlsonnal is több kérdésben van, illetve lenne vitám nekem is –, hanem azon hozzáállás alapján, amelyet egy nagy ország képviselője egy nála jóval kisebbel szemben tanúsít. Túl a Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok közötti – egyébként kívánatos és fenntartandó – szövetségen, azért nagyon nem mindegy, hogy mennyire adott a szemmagasság, ha úgy tetszik, a kölcsönös tisztelet légköre. Erre tekintettel úgy vélem,

igencsak fontos körülmény, hogy Tucker Carlson s rajta kívül is sokan mások személyében vannak olyan konzervatív, patrióta és keresztény amerikaiak, akik képesek úgy megjeleníteni az amerikai érdekeket, hogy közben nem hagyják figyelmen kívül a magyar szempontokat. Ők elfogadják, hogy Magyarország a saját útján jár, és szövetségesi kötelezettségein túl mindent a saját szuverén akarata szerint alakít.

Sőt, többségük kifejezetten szimpatizál is hazánk legtöbb politikai döntésével, de, mint utaltam rá, nem ez a döntő. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy minden ország tisztelje a másikat, és senki ne érezze magát feljogosítva arra, hogy utasítson más államokat.

További Vélemény híreink

Ennyire rettegnek a demokraták Trump elnökjelöltségétől

Nekünk sem mindegy tehát, hogyan alakul az amerikai politikai verseny, melyben a következő években sem látszik csökkenni a belpolitikai megosztottság. A republikánus oldalon közel tucatnyi politikus sorakozott fel az elnökjelöltség megszerzéséért, de jelenleg egyikük sem áll közel ahhoz, hogy legyőzze Donald Trumpot. A volt elnök továbbra is rendkívül népszerű a jobboldali szavazók körében, amit egyébként nemhogy gyengít, de kifejezetten erősít is a Joe Biden és kormánya által ellene indított boszorkányüldözés. S bár Trump démonizálása és vegzálása segíti a korábbi elnököt a republikánus előválasztáson, tovább rombolja az amúgy sem acélos bizalmat a két tábor, a két politikai oldal között mind szavazói, mind pedig politikusi szinten. Látható tehát, hogy a Demokrata Párt jelenlegi vezetése nemcsak más országokkal, de hazai politikai ellenfeleivel szemben is ugyanazzal a túlzott lendülettel lép fel, s mindez nem sok jót ígér a nyugati világnak, ahol érvényesülnie kellene a szólás- és véleményszabadságnak, illetve az állami beavatkozástól mentes politikai versenynek.

A 2024-es elnökválasztás jelen tudásunk szerint ismét szorosnak, kiélezettnek ígérkezik. Ha bejön a papírforma, akkor a 2020-as forduló újrajátszásának lehetünk majd tanúi, csak éppen fordított helyzetből: Biden kér majd bizalmat a folytatáshoz és Trump kívánja majd elhódítani tőle a Fehér Házat.

Nem lesz könnyű menet: Biden előrehaladott korából (82 éves lesz a választás idején) következő egészségi állapota, annak munkájára gyakorolt hatása mellett ellene szól majd az igencsak gyengének nevezhető kormányzati teljesítmény és a külpolitikai kudarcok (például az afganisztáni kivonulás). Trump ugyanakkor továbbra is igen elutasított a saját törzsszavazóin kívüli körben, ráadásul ő sem lesz már fiatal, 78 évesen száll ringbe, ha elnyeri a jelöltséget.

Magyarként persze nem dolgunk amerikai belpolitikai kérdésekben véleményt nyilvánítani. Ami nekünk számít, az a külpolitikai hozzáállás, különösen a szövetségesekkel való jó viszony kérdése. Mindkét (többé-kevésbé) valószínű 2024-es jelölttel van már tapasztalatunk, s ennek alapján egyértelmű: Donald Trump elnöksége sokkal jobb lenne Magyarországnak, mint Joe Bidené.

A döntés az amerikai választók kezében van, de azt gondolom, jogosan várunk olyan politikát legnagyobb hatalmú szövetségesünktől, amely kellő tisztelettel és megértéssel fordul felénk. A Trump-elnökség tapasztalatai és a CPAC konferencia két hazai fordulója alapján bátran mondhatjuk, hogy a tengerentúlon erre a republikánusok „nem héja” szárnya képes.

További Vélemény híreink

Tucker Carlson: Magyarország fantasztikus ország, hiszen kitart értékei mellett

Akárhogy is, köszönjük Tucker Carlsonnak, a CPAC Hungary vendégeinek és minden más amerikai barátunknak, hogy kiállnak Magyarország mellett, és bízunk abban, hogy hamarosan lényegesen javulnak majd a magyar–amerikai kapcsolatok.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője