A nemzetérdekű kormányzás eddigi legnagyobb kihívásával, a ránk terpeszkedő inflációval folytat gigászi küzdelmet. Az eredményesség létkérdés, hiszen hazánk állami szuverenitásunk alig több mint egy százada alatt többször tapasztalta meg az inflációnak a rendezett társadalmi létet alapvetően veszélyeztető gyilkos természetét. Ezek a keserű tapasztalatok bennünk szinte genetikusan öröklődnek. Az inflációtól ma is nagyon félünk, a pénzérték stabilitásában hiszünk.
A Nyugathoz tartozásunk ma az infláció elleni küzdelem eredményessége szempontjából inkább hátrány, mint előny. Önkényes döntésként megfosztva vagyunk egy jelentékeny, nekünk jogszerűen járó forrástömegtől.
Ami ennél is fontosabb, nyugaton a pénz – ami hosszú évszázadokon keresztül az állami szuverenitás egyik tartóoszlopa, ékköve volt – immár több mint három évszázada ismeretlen magánkezek rendelkezésébe került azáltal, hogy a XVII. század végén Angliában, 1913-tól pedig az USA-ban a pénzforgalom feletti rendelkezésbe az államhatalomnak nincs beleszólása. Az ismeretlen magánhatalmak érdekvezérelt ügyévé vált.
Több évtizede, de az 1990-es rendszerváltás után mi is végképpen – részeként a Nyugatnak – akarva-akaratlanul ki vagyunk szolgáltatva ennek a magánakaratnak azáltal, hogy a forint mint szabadon átváltható – konvertibilis – pénz forgalmának vezénylése csak kis részben függhet a hazai jegybanktól. A hazánkban forgó forint tömegét – ki- és beáramlását – és ezáltal az árfolyam mozgását is kívülről játszi könnyedséggel lehet befolyásolni, s az ez elleni védekezéshez a Magyar Nemzeti Banknak korlátozottak az eszközei. Könnyű belátni, hogy emiatt az infláció elleni eredményes küzdelemnek is masszívak a korlátai.