Az augusztusi Sziget fesztivál A szeretet forradalma címen nevelő programokkal bővíti könnyűzenei előadásait. A látogatók a koncertek között a pódiumról artistákat, modern táncművészetet, környezetvédőket és költőket is megtekinthetnek. Illetve ukrán artistát, radikális genderideológus táncművészt, klímaextrémista környezetvédőt és a bevándorlókat méltató költészetet.
Az idén fiataljainkat érzékenyíteni hivatott díszvendégek között megtalálható Joshua Beamish kanadai modern táncművész, aki ha épp nem a világ legnagyobb előadótermeiben lép fel többezres közönség előtt, előszeretettel panaszkodik arról, mennyire nem befogadó a többségi társadalom a homoszexuális előadóművészekkel szemben. Páratlan erkölcsi példakép gyanánt zsenge ifjúságunk számára olvashatunk tőle például nyilatkozatokat a világsajtóban arról is, milyen az, amikor az ember nagy intenzitással váltogatja szexuális partnereit. Sőt, igen didaktív módon megosztotta velünk egy ifjúkori élményét is, amiben elmeséli, hogy „már nagyon fiatal korom óta, amikor az öltözőbe lopakodtam, hogy meztelen férfiakat bámuljak, meghívtam a fiú barátomat, hogy jöjjön át, és játsszuk azt, mintha a feleségem lenne”.
Beamishnek a kereszténységhez is igen példaértékű hozzáállása van, amit tinédzsereinknek szintén érdemes elsajátítaniuk: beszél édesapjáról, akit ő túlságosan kereszténynek nevezett, és aki állítólag gyermekkorában azzal traumatizálta, hogy Bibliákat adott neki ajándékba. Magáról a vallásról pedig azt mondta: „Nem hiszek a kereszténységben. Ha van olyan vallás, amely azt hirdeti, hogy én tévedek, akkor az biztosan téved.” Minek nekünk Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás, Beamish ezt az egész kereszténység ügyet elegánsan lezárta. Nyilván érvényes ez a hozzáállása a politikai pártokkal szemben is, ha valamelyikük nincs összhangban az életmódjával, az minek van.
A klímatudatosságra a Szigeten nem más fogja nevelni a bulizókat, mint Tori Cui (Tsui), aki összefüggésbe hozható az úgynevezett Extinction Rebellion (kihaláslázadás) nevű szélsőséges klímavédelmi csoporttal. Azokkal, aki felmásznak a metrószerelvény tetejére valami ostoba felirattal, és borjútekintettel néznek nagy átszellemülten a semmibe, míg az ember épp munkába sietne vagy pedig az orvosnál lett volna időpontja. A brit sajtó is cikkezett Tori Cuiról mint képmutató álklímaharcosról, aki első osztályon repked a világban luxuspalotákban megrendezett értelmetlen klímakonferenciákra, miközben nekünk a kerékpározás erényeiről prédikál. Erre mondják az angolok, pezsgős szocialista. Feltétlenül be kellett nyomni egy ilyet is a Szigeten két szám közé, ha szerencsénk van, talán még Orbánról is van véleménye.
De ekkor jön csak el a „vers mindenkinek” pillanata. A kongói születésű költő, JJ Bola egy ismert brit migrációs aktivista, aki arról ír, milyen kilátástalan és tudathasadásos identitásuk van az Európába költöző afrikai migránsoknak, és mennyire szükségük van a megértésünkre. Ebben az üzenetben ugyan nem szándékosan, de van némi tanulság is, amiből az ember józan ésszel gondolkozva csak egyetlen következtetést vonna le, mégpedig hogy nem működik ez a fránya multikulturalizmus. De ekkor jön csak az igazi erős témája: a „mérgező maszkulinitás”.
Felteszi nekünk a hamleti mélységű kérdést: „A férfiak ugyanúgy áldozatai a patriarchális társadalomnak, mint a nők vagy a queer emberek?” Sőt Bola még azon csúcstémában is kifejezi a véleményét, hogy a férfiak öngyilkossági módszerei erőszakosságukban különböznek-e a nők öngyilkosságaitól. Erre a kérdésre nyilván minden magyar fiatalnak feltétlenül ismernie kell a választ. A „szeretet forradalma” boldog és békés ünneplése annak, hogy tudjuk, közösen képesek vagyunk elérni, hogy az alapvető emberi jogok mindenhol sértetlenek maradhassanak, hogy szűnjön meg az előítéletesség és a kirekesztés, írják a szervezők.
A fentiek viszont inkább azt az érzést keltik, hogy programjuk maga az előítéletek és a kirekesztés iskolapéldája. Persze beszéljünk a fiatalokkal migrációról, szexuális kisebbségekről, környezetvédelemről, de tegyük ezt kiegyensúlyozottan. Hol van egy előadó, aki szólhatna arról, hogy a nyugati klímahisztéria micsoda felbecsülhetetlen gazdasági, de elsősorban környezetvédelmi, igen, környezetvédelmi károkat okozott? Hol egy előadó, aki beszélhet a fiatalokkal a tömeges migráció pusztító hatásairól? Miért nem kap teret a színpadon valaki, aki a nő és férfi közti kapcsolat lényegét, a családot és az Európát megformáló keresztény értékeket méltathatná a fiatalok előtt? Csak nem lettek ezek kirekesztve? Csak nincsenek a szervezőknek előítéleteik az ilyen nézetek ellen a nagy „szeretetforradalomban”?
De ami a legszomorúbb, hogy amióta világ a világ, a fiatalok, a felcseperedő generációk mindig is lázadtak a hatalmon levő elit narratívája, erkölcsei és útmutatása ellen. Ez így is van rendjén. Igen, mindig is egy kis saját forradalomra vágytak, amivel valami újat, értékesebbet hoznak a világba. Amit viszont most az ilyen rendezvényeken előrecsomagolva, megrágva és emésztve készen kapnak, csupán a hatalmi elitek üvegpalotáinak tárgyalótermeiben született álmok és utópiák. Ha a cinikus bankárokból, számító politikusokból és gyáva hivatalnokokból átlagot vonnánk, azt kapnánk, amit most a „szeretet forradalma” néven nyomnak le fiataljaink torkán. Ez nem forradalom, hanem hideg, üres, toxikus konformizmus. Nehogy a magyar fiatalok egy percre is felhőtlenül szórakozhassanak anélkül, hogy a megalkuvás és beletörődés politikáját csendben vagy éppenséggel popzenébe csomagolva csöpögtessék még érintetlen tudatukba.
A szerző főszerkesztő, Hungary Today
Borítókép: Résztvevők a Sziget Fesztiválon (Fotó: Bach Máté)
