A politikában sokszor, majdnem mindig a nyilvánosságtól elzárt hátsó szobákban születnek meg a világfordító döntések. A döntés a Szovjetunió kivonulásáról Közép- és Kelet-Európából, egyúttal az Egyesült Államok benyomulásáról térségünkbe nem Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan 1986-os reykjavíki találkozóján született meg, hanem ott csupán a kamerák kereszttüzében ráütötték a pecsétet arra a paktumra, amit valakik valahol korábban már eldöntöttek. Az operatőrök csupán azt rögzíthették, hogy – Csurka István sokat, de nem eleget idézett, sebészi pontosságú látleletével – átakasztottak minket a moszkvai húskampóról a New York-ira. Mert Amerika valódi fővárosa a Wall Street, Washingtonban pedig aláírják a döntéseket – ez is folytatható gondolatmenet.
Szóval amit mi itt, Közép- és Kelet-Európában 1989-ben, 1990-ben mámoros összeölelkezéssel rendszerváltásnak gondoltunk, valójában nagyhatalminak látszó háttérhatalmi alkuk nyomán megkezdődött díszletátépítés volt. Színház volna az egész világ, ahogy Shakespeare mondta? Semmiképpen. Az élet parancsoló igazságairól idővel mindig lefoszlanak a célirányosan épített kulisszák.
Nem, fátumról szó sem volt. Még a kijelölt kényszerpályát is másként futhattuk volna be. Több hittel, bátorsággal, tanulási hajlandósággal, leleményességgel, nem utolsósorban elkötelezettséggel másként alakulhatott volna a sorsunk 1990 és 2010 között, amint ezt régiónk más országainak példája feketén-fehéren bizonyítja.
De sajnos ez a bő két évtized Magyarországon előbb tétova szűköléssel, később lélekrothasztó visszarendeződéssel, majd a politikai, pénzügyi, gazdasági, kulturális szuverenitás visszaszerzésére irányuló hősies kísérlettel és annak kíméletlen, önkényuralmi visszafojtásával telt.
Kőbe vésendő tétel, ennek így is kell szerepelnie majd a jövő még megírásra váró igaz történelemkönyveiben, hogy a valódi, lényegi, tartalmi rendszerváltás 2010-ben kezdődött. Bevégzésétől még messze vagyunk, de végre elindultunk a helyes úton, ha nem is bicegések, mellélépések nélkül, de lényegileg követve a keresztény magyar érdek kijelölte egyedüli helyes irányt. A húsz év elvesztegetésének egyik legfőbb oka az erkölcsi megtisztulás, megszabadulás hiánya, ami miatt a kommunista diktatúra bűnösei ágyból, párnák közül indulhattak el utolsó, dicstelen útjukon a pokol fenekére. „Ez a megegyezés az ország feje fölött, a nemzet feje fölött, a társadalom feje fölött történik. Sőt a részt vevő pártok feje fölött, sőt a részt vevő pártok vezetői feje fölött, az előre kiagyalt emberekkel” – állapította meg lényeglátóan 1991. november 13-i hozzászólásában az 1956-os munkástanácsi szerepvállalásáért több mint hat évre bebörtönzött Dénes János akkor MDF-es, később független, majd MIÉP-es országgyűlési képviselő, hozzátéve, hogy addig kisebb horderejű ügyekről fölösleges is beszélni, amíg a fő bűnösöket, Marosánt, egynéhány társát fel nem akasztottuk, és jó néhány csirkefogót be nem börtönöztünk.
Az indulat érthető. Mert minden tisztességes ember abban reménykedett, hogy a gyilkosok, a kommunizmus legfőbb bűnösei bíróság elé állnak, utódpártjuk, miután elszámolt a rablott vagyonnal, megszűnik, az uszító vörös propaganda pedig elhallgat.
Ehelyett pimasz magabiztossággal fújták tovább a magyarellenes gyűlöletpropagandát. A fejlécén megkésett kimúlásáig a Szabad Nép évfolyamszámát feltüntető, ebből következően annak szellemiségét utolsó leheletig vállaló Népszabadság 2017-ig megjelenhetett. Az ÁVO-vezér Péter Gábor, a vérengzést szorgalmazó Marosán György, a véreskezű Biszku Béla, a Nagy Imre és társai kivégzését az ellenforradalom méltó megbosszulásának nevező, véresszájú Apró Antal, a magyar kultúrát zsaroló Aczél György és a diktatúra magas rangú kiszolgálói, mint Losonczi Pál vagy Lázár György mind úgy fejeltek Belzebub üstjébe, hogy a földi világban a hajuk szála sem görbült. Sőt az 1956-os szabadságharc leverésében pufajkásként idegen zsoldban fegyverrel közreműködő Horn Gyula miniszterelnök lehetett Magyarországon.
