A politikában sokszor, majdnem mindig a nyilvánosságtól elzárt hátsó szobákban születnek meg a világfordító döntések. A döntés a Szovjetunió kivonulásáról Közép- és Kelet-Európából, egyúttal az Egyesült Államok benyomulásáról térségünkbe nem Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan 1986-os reykjavíki találkozóján született meg, hanem ott csupán a kamerák kereszttüzében ráütötték a pecsétet arra a paktumra, amit valakik valahol korábban már eldöntöttek. Az operatőrök csupán azt rögzíthették, hogy – Csurka István sokat, de nem eleget idézett, sebészi pontosságú látleletével – átakasztottak minket a moszkvai húskampóról a New York-ira. Mert Amerika valódi fővárosa a Wall Street, Washingtonban pedig aláírják a döntéseket – ez is folytatható gondolatmenet.
Szóval amit mi itt, Közép- és Kelet-Európában 1989-ben, 1990-ben mámoros összeölelkezéssel rendszerváltásnak gondoltunk, valójában nagyhatalminak látszó háttérhatalmi alkuk nyomán megkezdődött díszletátépítés volt. Színház volna az egész világ, ahogy Shakespeare mondta? Semmiképpen. Az élet parancsoló igazságairól idővel mindig lefoszlanak a célirányosan épített kulisszák.
Nem, fátumról szó sem volt. Még a kijelölt kényszerpályát is másként futhattuk volna be. Több hittel, bátorsággal, tanulási hajlandósággal, leleményességgel, nem utolsósorban elkötelezettséggel másként alakulhatott volna a sorsunk 1990 és 2010 között, amint ezt régiónk más országainak példája feketén-fehéren bizonyítja.
De sajnos ez a bő két évtized Magyarországon előbb tétova szűköléssel, később lélekrothasztó visszarendeződéssel, majd a politikai, pénzügyi, gazdasági, kulturális szuverenitás visszaszerzésére irányuló hősies kísérlettel és annak kíméletlen, önkényuralmi visszafojtásával telt.
Kőbe vésendő tétel, ennek így is kell szerepelnie majd a jövő még megírásra váró igaz történelemkönyveiben, hogy a valódi, lényegi, tartalmi rendszerváltás 2010-ben kezdődött. Bevégzésétől még messze vagyunk, de végre elindultunk a helyes úton, ha nem is bicegések, mellélépések nélkül, de lényegileg követve a keresztény magyar érdek kijelölte egyedüli helyes irányt. A húsz év elvesztegetésének egyik legfőbb oka az erkölcsi megtisztulás, megszabadulás hiánya, ami miatt a kommunista diktatúra bűnösei ágyból, párnák közül indulhattak el utolsó, dicstelen útjukon a pokol fenekére. „Ez a megegyezés az ország feje fölött, a nemzet feje fölött, a társadalom feje fölött történik. Sőt a részt vevő pártok feje fölött, sőt a részt vevő pártok vezetői feje fölött, az előre kiagyalt emberekkel” – állapította meg lényeglátóan 1991. november 13-i hozzászólásában az 1956-os munkástanácsi szerepvállalásáért több mint hat évre bebörtönzött Dénes János akkor MDF-es, később független, majd MIÉP-es országgyűlési képviselő, hozzátéve, hogy addig kisebb horderejű ügyekről fölösleges is beszélni, amíg a fő bűnösöket, Marosánt, egynéhány társát fel nem akasztottuk, és jó néhány csirkefogót be nem börtönöztünk.
Az indulat érthető. Mert minden tisztességes ember abban reménykedett, hogy a gyilkosok, a kommunizmus legfőbb bűnösei bíróság elé állnak, utódpártjuk, miután elszámolt a rablott vagyonnal, megszűnik, az uszító vörös propaganda pedig elhallgat.
Ehelyett pimasz magabiztossággal fújták tovább a magyarellenes gyűlöletpropagandát. A fejlécén megkésett kimúlásáig a Szabad Nép évfolyamszámát feltüntető, ebből következően annak szellemiségét utolsó leheletig vállaló Népszabadság 2017-ig megjelenhetett. Az ÁVO-vezér Péter Gábor, a vérengzést szorgalmazó Marosán György, a véreskezű Biszku Béla, a Nagy Imre és társai kivégzését az ellenforradalom méltó megbosszulásának nevező, véresszájú Apró Antal, a magyar kultúrát zsaroló Aczél György és a diktatúra magas rangú kiszolgálói, mint Losonczi Pál vagy Lázár György mind úgy fejeltek Belzebub üstjébe, hogy a földi világban a hajuk szála sem görbült. Sőt az 1956-os szabadságharc leverésében pufajkásként idegen zsoldban fegyverrel közreműködő Horn Gyula miniszterelnök lehetett Magyarországon.
Hogy ez így történhetett, abban elévülhetetlen Göncz Árpád, a jellemtelen SZDSZ-es pártkatona és Sólyom László jogfetisiszta alkotmánybírósági elnök bűne. Ők ketten kézzel-lábbal akadályozták a mégoly szerény igazságtételi törekvéseket. És sajnos Antall József akkori miniszterelnök is kínos tehernek érezte ezeket. Így a bűn mocska már az elején megfojtotta a valódi kibontakozást. Felelősségre vonás, igazságtétel helyett a bűnösök cinikus módon bűntársaiknak minősítették az egész nemzetet, mondván, mindenki megkötötte a maga kis alkuját. Holott a megalázott, kényszerített, megzsarolt társadalom nem bűntársa volt a zsarolóknak, hanem áldozata. Ezért végtelenül cinikus a felelősség szétkenését jelentő, a történelmi feladat elmulasztásának bűnét relativizáló „tetszettek volna forradalmat csinálni” kiszólás.
Ennek következménye, hogy ma Horn Gyulának emelnek szobrot, róla neveznek el közterületet a törvényre fittyet hányó, az áldozatokat meggyalázó, jogfolytonos szélsőbaloldaliak, ahelyett, hogy az erkölcsi kérdésekben megalkuvást nem ismerő Krassó György vagy Rácz Sándor emlékét őriznénk ily módon – akárcsak a valódi rendszerváltás eltérítését elemi erővel feltáró és láttató Csurka Istvánét vagy a szemfelnyitogatásban a Hunnia folyóirat élén ugyancsak elévülhetetlen érdemeket szerzett Kunszabó Ferencét.
Így juthattunk el oda, hogy 1997. november 3-án a budapesti Felvonulási téren tartott földvédő demonstráción a pufajkás vezette kormány rendőrsége bilincsbe verte nemzeti hősünket, Pongrátz Gergelyt, a Corvin köz 1956-os főparancsnokát.
És így juthattunk el oda, hogy Magyarországon miniszterelnök lehetett, még ha belső puccsal, majd trükkök százaival és hazugságok tengerével is a kommunista diktatúra által tulajdonosától elrabolt Apró-villában pöffeszkedő Gyurcsány Ferenc, aki 2006-ban az 1950-es évek óta nem látott véres karhatalmi terrorral fojtotta el az országvesztő maffiakormányzása elleni jogos felháborodást. Soha ne felejtsük el, hogy azonosító nélküli, vagyis utcára lépésük pillanatában törvényszegő karhatalmista pribékek tudatosan áthágva a jogszabályokat, szándékosan lőtték ki emberek szemét rendőrségi használatban egyébként nem rendszeresített gumilövedékekkel, amelyekkel közvetve emberek halálát okozták. Mondjuk ki, tudatosítsuk magunkban és mindenkiben: Gyurcsányék lelkén emberéletek száradnak.
Sajnos a felelősségre vonás, az igazságtétel ezúttal is elmaradt, tudjuk jól, hogy az Egyesült Államok ez ügyben erőteljes nyomást gyakorolt Magyarországra, és bármilyen elviselhetetlen, a híres Keresztapa-trilógiából tudjuk, hogy vannak visszautasíthatatlan ajánlatok. Így ez a sátáni figura nem a börtönben elmélkedik a bűnein, hanem szabadlábon szervezkedik Magyarország ellen.
Ezért elviselhetetlen erkölcsileg az is, hogy tizenöt év után még mindig azokat hurcolják meg kétes értékű bizonyítékok alapján, akikről úgy vélik, hogy radikálisan szálltak szembe az országvesztő Gyurcsány-rezsimmel, ezzel a – ezt soha ne felejtsük – demokratikus és jogállami keretek közül kilépett önkényuralmi rendszerrel.
Legfőbb ideje erőt vennünk magunkon, és megtévesztő pillanatképek helyett sok évtizedes folyamatban látva félresiklatott, megtiport, majd saját kezünkbe vett sorsunkat, tudatosítanunk magunkban: sohasem késő szembenéznünk a ténnyel, hogy az igazság szabaddá tesz, és csak az igazság tesz szabaddá.
Borítókép: Horn Gyula szobra (Fotó: Mirkó István)
