Csintalan Sándor okulására

Csintalan Sándor, az MSZP politikusa felháborodva mesélte, hogy Novák Katalin és Orbán Viktor a családok harcáról, háborújáról értekezett a szeptemberi V. Budapesti demográfiai csúcson. Az ATV Csatt című műsorának 2023. szeptember 15-i adásában arról beszélt:

„Az a probléma ezzel a dologgal például, hogy összehívnak egy demográfiai csúcsot, és azon kívül, hogy elmondják, mennyire szeretik a családokat meg a gyerekeket amúgy, egy világpolitikai expozét hallottunk, hogy mi lesz itt a Nyugattal, meg a liberálisok miket állítanak… ahol én ilyesmit nem is hallok. Én nem tudom, hogy hol vitatják azt a kérdést, hogy a férfi férfi-e, a nő nő-e? […] De nem is ez a problémám ezzel az üggyel. Nekem most kifejezetten az a problémám, hogy a miniszterelnök már megint, és most már a családokat is, háborús kontextusba helyezi. Nagyságos asszony [értsd: a köztársasági elnök] a családok háborújáról beszél. […] Miféle háborúról beszélnek ezek az emberek? […] Hogy kerül a csizma az asztalra?”

– tette fel a kérdést Csintalan Sándor. A szóban forgó rész a felvételen 20:30 után kezdődik.

Amikor meghallottam a politikus mondatait, az első gondolatom az volt, hogy Csintalan Sándor nem olvas angol nyelvű, külföldi sajtótermékeket. Minden bizonnyal sosem hallotta még azt a kifejezést, hogy culture war (kulturális háború). A műsor későbbi részében el is mondta: a magyaron kívül nem beszél más nyelvet. Ezzel nem is lenne különösebb probléma, ha Csintalan nem lenne olyan végtelenül lekezelő jobboldali vitapartnereivel, mint az az ember, aki úgy gondolja: ő már megfejtette a világot, mindent tud és mindent látott.

Visszatérve Csintalan gondolatmenetére, amely szerint a miniszterelnök „már megint nem létező problémákról” beszél, érdemes kiemelni, hogy

a hazai jobboldali sajtó is naponta mutat be megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb eseteket. Az elmúlt évtizedben ugyanis az történt, hogy többek közt a genderőrület jegyében a nyugati liberális elit – kultúrtörténeti értelemben – pillanatok alatt változtatott meg évezredes társadalmi normákat.

Húsz éve még elképzelhetetlen lett volna például, hogy egy átlagos amerikai családapa, aki történetesen újságíró, arról forgasson dokumentumfilmet, hogy napjaink Észak-Amerikájában senki nem tud válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy What is a woman? Vagyis hogy ki tekinthető nőnek?

Az új liberális konszenzus szerint ugyanis mindenki nő, aki annak mondja, annak tartja magát. Mindez természetesen egy sor olyan problémához vezetett, amelyek addig elképzelhetetlenek voltak. A magukat nőnek valló, de valójában középszerű férfi sportolók ezentúl benevezhettek a női számokba is, ahol bucira verték a mezőnyt. Mindeközben az sem volt ritka, hogy a nőkkel egy öltözőben szerettek volna átöltözni, ami nagyon sok családban okozott jogos felháborodást. De ott vannak azok az esetek is, amikor erőszakos bűnözők vallották magukat ellenkező neműnek, így erőszaktevők kerültek női börtönökbe az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.

A végkimenetelt, a borzalmakat most nem ecsetelem. Számtalan további példát fel lehetne említeni a culture war jegyében hozott eszement intézkedésekre, egy azonban még idekívánkozik: a hagyományos család nyugaton a „fehér felsőbbrendűség”, a nők kirekesztésének és elnyomásának szinonimájává vált mostanra.

Mindennek az lett az eredménye, hogy aki egyes kérdésekre nem a megfelelő választ adja nyugaton, arra bizony ráég a skarlát betű. Ha például valaki nem úgy válaszol arra kérdésre, hogy ki tekinthető nőnek, hogy „bárki, aki annak vallja magát”, arra rányomják a „transzfóbia” bélyegét. Minderre akár legyinthetnénk is. És akkor mi van? Ám egyre többeknek súlyos retorziókkal kell szembenézniük véleményük miatt. Egy kaliforniai anyának például

azután mondták fel a munkaszerződését, hogy a gyermeke iskolájában tiltakozott amiatt, hogy a kicsiket már tízévesen a genderideológiával nyomasztják. A nő szerint ezt követően a tanárok nácinak, rasszistának, transzfóbnak és homofóbnak kiáltották ki, és ezt a munkáltatójának is jelezték, a cég pedig nem sokkal később felbontotta a szerződését.

Ez pusztán egy történet a hetente megjelenő többtucatnyi hasonló esetből. A cancel culture-ből, az eltörléskultúrából csupán a legnagyobbak tudják kivonni magukat, de ők sem teljesen. A Harry Potter-könyvek írója, J. K. Rowling régóta a genderaktivisták célkeresztjében van, ám írásainak népszerűsége miatt csupán megkarcolni tudták az írónőt, tönkretenni nem.

Van-e mindennek valódi jelentősége? Tényleg olyan kérdéseket vet-e fel ez az egész ügycsoport, ami tömegeket érint nemzetközi szinten és nemsokára idehaza is, vagy csak a média fújja fel a dolgot? A válasz sosem könnyű. Ebben az esetben egy külső tekintélyt hívok segítségül, olyasvalakit, aki akár mindkét félnek (Csintalannak és nekem is) elfogadható, mérvadó lehet. Ő nem más, mint Yuval Noah Harari történész, aki többek között a Sapiens és a Homo Deus című könyvek szerzője. Harari munkái állítólag Orbán Viktorra is nagy hatással voltak. Aki ismeri ezeket a könyveket, az aligha csodálkozik el ezen.

További Vélemény híreink

Íme az első ember, aki megköszönte a guruló dollárokat

Harari ellenben nem kedveli Orbán Viktort. A szerzőnek a magyar miniszterelnök politikájáról vallott véleménye sok helyen hasonlóságot mutat Csintalan nézeteivel a magyarországi politikai rendszer szerintük autokratikus voltáról és az úgynevezett demokráciadeficitjéről. Ezzel speciel én nem értek egyet, ám Harari sok más gondolatával tudok azonosulni.
De mit mondott a történész a Csintalan Sándor szerint nem létező culture warról? Azt, hogy ha Putyin várt volna még tíz évet Ukrajna lerohanásával, akkor jó eséllyel sikerrel jár és meg is úszta volna az országa számára hosszú távon mélyreható következményeket. –

A Nyugat összeomlott volna. Ha megnézzük a nyugaton dúló cultural wart az Egyesült Államokban és Európában, akkor az a benyomásunk keletkezhet, hogy ha Putyin békén hagyja a Nyugatot, akkor az felemészti magát és azt tehetett volna Ukrajnában, amit akar

– mondta Harari. (Forrás: The Jordan Harbinger Show, 2023. június 20.)

Harari szerint hiába a nyugati országok a legerősebbek a világon katonai, gazdasági és kulturális értelemben is, a culture war belülről szaggatja szét a társadalmai(n)kat. A trendek ugyanis abba az irányba mutatnak, hogy

a nyugati politikusok olyan témákat formálnak fegyverré, mint az abortusz, az LMBTQ és mondjuk az USA-ban a fegyvertartás kérdése, és aztán ezt a társadalom polarizálására használják fel. Mindez jelenleg olyan szintre jutott – folytatta Harari –, hogy kockán forog az Egyesült Államok jövője, az egész nyugati tömb és ezzel az emberiség jövője is,

ugyanis ha nincs kooperáció a legfontosabb hatalmak között, akkor képtelenség sikerrel kezelni a felmerülő globális kihívásokat.

A történész azt is hozzáteszi, hogy egyébként az említett kérdések marginálisak a nagyobb témákhoz képest, amelyekben például a demokraták és a republikánusok egyetértenek: a szabadság, a demokrácia védelme stb., és néhány egyszerű kompromisszummal meg is lehetne oldani a problémát. Csakhogy jelenleg nem ebbe az irányba mennek a dolgok. Ez tehát az, amit Novák Katalin és Orbán Viktor a családok harcaként (is) definiált, ami éppen szétszaggatja a nyugati világot.

Az esetleg felmerülhet kérdésként, hogy ha az Egyesült Államokban arról folyik a vita, hogy kell-e harmadik vécé a transzneműek számára, az miért érdekes Magyarországon. Vagy ha az amerikai liberális elit kitalálja, hogy a hagyományos család valami gyűlöletes, fehér felsőbbrendűség által ránk erőszakolt együttélési forma, akkor ezzel mi dolgunk? Valószínűleg azt már sem az olvasóknak, sem pedig Csintalan Sándornak nem kell kifejtenem, hogy a

fénysebességgel történő információáramlás korában ezek az esetenként földrajzi értelemben távolinak tűnő viták miképpen törnek be az életünkbe és válnak a társadalmi diskurzus részévé a semmiből napjainkban.

Csintalan Sándornak pont ugyanarra lenne szüksége, mint a hazai baloldalnak: leszállni végre a magas lóról. Nagyobb szerénység, több tudás és talán egy cseppnyi keresztényi alázat sem ártana.

Borítókép: Csintalan Sándor (Forrás: Facebook)