Például Sinka István

Igen, például ő. Egy a sok millió közül, aki nem állt be a sorba. Mármint 1945 és 1956 között, huszadik századunk talán legborzasztóbb, legembertelenebb éveiben. Pedig sok író társutasnak szegődött, apró vagy látványos alkut kötött Rákosiékkal. A Fekete bojtár azonban nem.

Önéletrajzának (Fekete bojtár vallomásai) egyik legszívbemarkolóbb jelenete, amikor visszaemlékszik gyermekkorára, az esős, jéghideg pusztára, ahol ő éppen megfagyott volna a juhok mellett, de – szerencsére – talált egy trágyakupacot. Jobb híján ott húzta meg magát, átmelegedett, túlélte az időjárás viszontagságait.

Ez a jelenet nemcsak nyomorúságának fokát mutatta, de életére is ránehezedett: amikor bántották, üldözték, el akarták tiporni, akkor istenigazából semmit sem tudtak kezdeni vele. Nem csak azért, mert mélyről jött. Hanem azért is, mert az életnek olyan nyomorúságait ismerte meg felnőttkorára, hogy a szenvedés hozzátapadt, mint fához a moha.

Sinka István soha nem csinált abból titkot, hogy a magyar nép érdekében akár az ördöggel is szövetségre lép. Így gondolkodott Illyés, Veres, Kodolányi, Féja, Tamási, a többiek is. Erdélyi József egy kicsit messzebb is jutott (gondoljunk „Nyilas Jóska az én nevem / Nyilaskereszt a mellemen” kezdetű 1938-as versére), de a lényeg mégis az, hogy

a népi írók többsége jelesre vizsgázott hazaszeretetből a Rákosi-diktatúrában. Sinka István különösen. Ma már ismerünk egy sereg állambiztonsági jelentést (legteljesebben Szőnyei Tamás közölte őket), ezekből kiderül, hogy miközben minden észérv a megadásra buzdított volna, Sinka kőkeményen ellenállt a hatalomnak.

És nem 1988-ban, hanem a legvéresebb diktatúra éveiben.

További Vélemény híreink

Illyés és Kodály nem volt hajlandó új himnuszt írni Rákosiéknak

Amikor Erdei Sándor, az írószövetség főtitkára engedélyét kéri, hogy egy versantológia második részében közöljék verseit, Sinka levélben megírja neki: ha az első kötet idején nem számított költőnek, most sem az. És egyébként is, ha a törvényesség, ami – állítólag – oly szent nekik, akkor hagyják érvényesülni az ő esetében is, szó sem lehet a publikációról. 1957-ben a Szabad Föld főszerkesztője közölne tőle valamit. „Bicskával ontom ki a beled, ha lejön a vers”, üzeni Sinka, mintha éppen a vésztői pusztán lennének, nem pedig terv-Magyarországon. Tudjuk azt is, hogy

1956 előtt nyíltan arról beszélgetett egy-két írótársával, hogy itt a tiltakozás már nem elég, ha kell, fegyverrel kell elzavarni a kommunistákat, „menjenek a Volga mellé”. Rajk kivégzésekor ügynöki jelentés szerint azt mondja, hogy „akárki akasztat fel kommunistát, az csak jó nekünk”.

Hogy miért nem állították bíróság elé, hurcolták börtönbe? Ma már nehéz felfognunk: akkor az író még népvezér volt. Sinka ismertebb, népszerűbb irodalmár, mint azok, akik 1956 előtt vagy után börtönbe kerülnek.

Belőle nem lehet mártírt faragni. Őt meg kell figyelni, át kell állítani, esetleg meg kell törni, el kell hallgattatni – így fejezi ki mindenhatóságát legteljesebben az államhatalom. Éppen ezért Sinka István nem a börtönben várja a sorsát. Hanem idekint, ami egyébként ugyanúgy börtön számára, mintha bent lenne.

Mégis tükörbe tud nézni – ez fontos azoknak, akik szabadságra születtek, tisztán és ártatlanul fészkelődnek a mocsokban, szennyben, a trágyadomb kellős közepén.

Közben írja, rendületlenül írja új verseit. Igaz, a fióknak, önmagának és baráti körének másolva terjesztésre, amiért csurran-cseppen egy pár forint, de a lényeg, hogy nem tétlenkedik. Mintha nem is lenne elnyomás, ilyesfajta mozaikkockákat rendezget el:

Ekkor a nyár angyalai / megjelentek neki ködben / s csúnya, néma szolgaságra / láncolták le 45-ben / Nem beszélget ma már soha / tamburának hangjainál / a nyárral… / Nem ismerőse / Évek óta nincs magyar nyár.

Sinka egyébként éhen veszne varrónőként fillérekért robotoló feleségével, ha nem lennének önfeláldozó barátok, például Ignácz Rózsa, akinek balatoni házában olykor hetekig szabadon élhet, verseket alkothat, kirándulhat a környéken. Egy idő után a Balatonra szorul a magyar irodalom színe-java: Kodolányi János és Veres Péter Balatonakarattyán, Németh László Sajkodon, Illyés Gyula és Passuth László Tihanyban, Lipták Gábor Füreden várja a régieket, az újakat. A nagy társaságban szabadon száll a szó, terveket halmoznak, álmodoznak a jövő Magyarországáról. De mindenekelőtt lapot, rádióműsort, népfőiskolát, vagyis érdemi beleszólást kérnek a magyar kultúrába, hisznek a népi mozgalomban, egymásban, önmagukban. A hatalom azonban mindezt nem tűrheti. Állásfoglalást szerkesztenek, hiszen – Görömbei András szerint –

a forradalom leverése után a kommunista hatalom a népi írókat tekintette fő ellenségének. 1958-ban párthatározatban ítélte el őket az »ellenforradalom« előkészítésében vállalt szerepük és a szocialista öntudat kialakulását veszélyeztető »nacionalizmusuk« miatt.

És a magyar írók, a népi írók lassan elhallgatnak. Régi verseik, novelláik, regényeik újra megjelenhetnek, az újak azonban rendszerint csak félszívvel, fáradtan készülnek. Kodolányi Vízválasztója nyomába sem ér a történelmi trilógia valamelyik darabjának. Illyés ma is a Puszták népét és korábbi verseit, nem pedig utolsó két évtizedének munkáit jelenti. Ahogyan Németh László valamennyi jelentős munkája is a háború előtt és alatt született. Tamási is halványabb 1945, de különösen 1956 után.

Az írók azonban nem azért hallgatnak, mert gyávák, hanem mert 1956 után semminek nincs semmi értelme. Az oroszok legalább százötven évig bent lesznek (de sokszor hallottam ezt gyerekkoromban is), a Nyugat cserben hagyott minket, ártatlanokat végeznek ki, tízezrével menekülnek az emberek, tele vannak a börtönök.

Mit is lehetne tenni? Sinka ekkor már beteg, nagyon beteg. Megjelennek az ő versei is, de a hatalom melletti kiállást még most sem tudják kicsikarni belőle. Amit tud a hazájáról, ott van a verseiben, amit pedig nem tud, azt talán tudják a társai. Egyébként pedig: az örökléttel csókolózik. Szava elhalkul, karja lehanyatlik, de a kimondott szó, az igazság ma is éget a papíron.

Még 1954-ben a következő levelet küldte a Balatonról Pándy Lajosnak: „Édes Lajoskám! No, nézd már, hát itt vagyok Bogláron. Sőt: ma van az első szép nap, hogy nem bömböl a szél és nem esik az eső. Ma fordíthatom egy kicsit arcomat testvérem, a Nap felé, hogy nézzen reá és ismerjen reá. Azt hiszem, bajos volt neki megismernie, mert ez az arc nagyon elpiszkolódhatott már a Föld sarában. Idegen már neki. Bezzeg ő nem ismeri azt a néma könyörgést, ami oly régóta beleette magát ebbe az arcba. Azt a könyörgést, hogy ha majd egyszer elmúlik ez az »arc«, ne kelljen neki többé újra támadni. Milyen jó volna szállani az időtlen térben, nem az árva égben, hanem Istennek s az őskezdetnek melegében belül, ott, ahol már a fény is elhajlik, nincs reá szükség: világít, az, aki volt. Hát eddig. No és ami ezen kívül van. Mi is van? Ejnye, no! Hát én meg a Balaton. A nap már megint elbújt: nem jó neki ez a szegény tépett kis Magyarország. Ám neki jó, mehet. Egy nap alatt körülgördüli e világot, mint valami ősnagy, tüzes mitológiai szekér. Hajh, ha kiskocsisa lehetnék! Akkor háromszor fordulnék naponta. S akkor írnék Neked egy igazi levelet, így csak ölel: Sinka Pista.”

További Vélemény híreink

Sinka István: Anyám balladát táncol

Borítókép: Váci utca 620ľ64., a pesti Új Városháza. A felvétel az Írószövetség közgyűlése alkalmával készült. Balról a második Sinka István költő (Fotó: Fortepan/Hunyady József)