Amikor Erdei Sándor, az írószövetség főtitkára engedélyét kéri, hogy egy versantológia második részében közöljék verseit, Sinka levélben megírja neki: ha az első kötet idején nem számított költőnek, most sem az. És egyébként is, ha a törvényesség, ami – állítólag – oly szent nekik, akkor hagyják érvényesülni az ő esetében is, szó sem lehet a publikációról. 1957-ben a Szabad Föld főszerkesztője közölne tőle valamit. „Bicskával ontom ki a beled, ha lejön a vers”, üzeni Sinka, mintha éppen a vésztői pusztán lennének, nem pedig terv-Magyarországon. Tudjuk azt is, hogy 

Hogy miért nem állították bíróság elé, hurcolták börtönbe? Ma már nehéz felfognunk: akkor az író még népvezér volt. Sinka ismertebb, népszerűbb irodalmár, mint azok, akik 1956 előtt vagy után börtönbe kerülnek. 

Mégis tükörbe tud nézni – ez fontos azoknak, akik szabadságra születtek, tisztán és ártatlanul fészkelődnek a mocsokban, szennyben, a trágyadomb kellős közepén.

Közben írja, rendületlenül írja új verseit. Igaz, a fióknak, önmagának és baráti körének másolva terjesztésre, amiért csurran-cseppen egy pár forint, de a lényeg, hogy nem tétlenkedik. Mintha nem is lenne elnyomás, ilyesfajta mozaikkockákat rendezget el: 

Sinka egyébként éhen veszne varrónőként fillérekért robotoló feleségével, ha nem lennének önfeláldozó barátok, például Ignácz Rózsa, akinek balatoni házában olykor hetekig szabadon élhet, verseket alkothat, kirándulhat a környéken. Egy idő után a Balatonra szorul a magyar irodalom színe-java: Kodolányi János és Veres Péter Balatonakarattyán, Németh László Sajkodon, Illyés Gyula és Passuth László Tihanyban, Lipták Gábor Füreden várja a régieket, az újakat. A nagy társaságban szabadon száll a szó, terveket halmoznak, álmodoznak a jövő Magyarországáról. De mindenekelőtt lapot, rádióműsort, népfőiskolát, vagyis érdemi beleszólást kérnek a magyar kultúrába, hisznek a népi mozgalomban, egymásban, önmagukban. A hatalom azonban mindezt nem tűrheti. Állásfoglalást szerkesztenek, hiszen – Görömbei András szerint – 

És a magyar írók, a népi írók lassan elhallgatnak. Régi verseik, novelláik, regényeik újra megjelenhetnek, az újak azonban rendszerint csak félszívvel, fáradtan készülnek. Kodolányi Vízválasztója nyomába sem ér a történelmi trilógia valamelyik darabjának. Illyés ma is a Puszták népét és korábbi verseit, nem pedig utolsó két évtizedének munkáit jelenti. Ahogyan Németh László valamennyi jelentős munkája is a háború előtt és alatt született. Tamási is halványabb 1945, de különösen 1956 után. 

 Mit is lehetne tenni? Sinka ekkor már beteg, nagyon beteg. Megjelennek az ő versei is, de a hatalom melletti kiállást még most sem tudják kicsikarni belőle. Amit tud a hazájáról, ott van a verseiben, amit pedig nem tud, azt talán tudják a társai. Egyébként pedig: az örökléttel csókolózik. Szava elhalkul, karja lehanyatlik, de a kimondott szó, az igazság ma is éget a papíron.

Még 1954-ben a következő levelet küldte a Balatonról Pándy Lajosnak: „Édes Lajoskám! No, nézd már, hát itt vagyok Bogláron. Sőt: ma van az első szép nap, hogy nem bömböl a szél és nem esik az eső. Ma fordíthatom egy kicsit arcomat testvérem, a Nap felé, hogy nézzen reá és ismerjen reá. Azt hiszem, bajos volt neki megismernie, mert ez az arc nagyon elpiszkolódhatott már a Föld sarában. Idegen már neki. Bezzeg ő nem ismeri azt a néma könyörgést, ami oly régóta beleette magát ebbe az arcba. Azt a könyörgést, hogy ha majd egyszer elmúlik ez az »arc«, ne kelljen neki többé újra támadni. Milyen jó volna szállani az időtlen térben, nem az árva égben, hanem Istennek s az őskezdetnek melegében belül, ott, ahol már a fény is elhajlik, nincs reá szükség: világít, az, aki volt. Hát eddig. No és ami ezen kívül van. Mi is van? Ejnye, no! Hát én meg a Balaton. A nap már megint elbújt: nem jó neki ez a szegény tépett kis Magyarország. Ám neki jó, mehet. Egy nap alatt körülgördüli e világot, mint valami ősnagy, tüzes mitológiai szekér. Hajh, ha kiskocsisa lehetnék! Akkor háromszor fordulnék naponta. S akkor írnék Neked egy igazi levelet, így csak ölel: Sinka Pista.”

Borítókép: Váci utca 620ľ64., a pesti Új Városháza. A felvétel az Írószövetség közgyűlése alkalmával készült. Balról a második Sinka István költő (Fotó: Fortepan/Hunyady József)