„az égen hold ballag át / s csudálja nagy, fehér szemmel / anyám lábán a balladát.”

Sinka a magyar irodalomban egyedülállóan ábrázolja a mindenséget, valahogy úgy, ahogyan a pásztor látja, hamisítatlan valójában, igazi természetében. A forrásvidék nagyjából ugyanaz, mint amit Móricz járt be a Barbárokban, de amíg abban nyers, naturális erők csapnak össze végtelen kegyetlenséggel, erkölcsi nihillel, a balladát táncolók valóságosan, nosztalgikusan jelennek meg előttünk. Valahogy úgy, ahogyan a kisgyermekek meglesik a felnőttek titkait, kifürkészi hiedelmeiket, igyekszik megérteni az okokat és okozatokat. Nevezhetjük beavatási lírának is Sinka legjobb verseit, de akkor még semmit nem mondtunk róluk. Az Anyám balladát táncol egyszerre híradás az ősi pusztai világról, a közösség összetartó erejéről, a tánc szent hatalmáról, és a halál elleni orvoslásról, amely az eltávozottakhoz méltó ünnepléssel egyenlíti ki a számlát az itt maradtak életében.

Sinka István verse remek bevezetés magába az életműbe, aki ismerkedne ezzel az egyedülálló, roppant eredeti és túlzás nélkül világirodalmi alkotóval, az Anyám balladát táncollal talán a legjobbat választotta nyitánynak.

A szerző a Magyar Nemzet lapszerkesztője

Borítókép: Sinka István (Fotó: Televizio.sk)