Bihar és Békés trágyadombokkal, legelőkkel, cselédsorssal és éhezéssel megvert világából szakadt ki a ’30-as években. Fiatal bojtár még, amikor első Petőfi-verseskötetét bárányért cseréli el a pusztán egy arra járó emberrel. Kést ránt legközelebbi barátaira is a budapesti szerkesztőségekben, ha nem tetszik neki valami. Az ötvenes években magánkörben és társaságban a legdurvább módon szidalmazza a kommunistákat, egyáltalán nem érdekli, hogy jelentenek-e róla (persze, hogy jelentenek). Időközben vastag állambiztonsági dossziéja gyűlik össze politikailag egyáltalán nem korrekt megfigyeléseinek. Élete végén több betegség is kínozza, utolsó idejét ágyhoz kötve éli, de még legutolsó verseiben is ott csillog a remény, a kisemmizettek és megszomorítottak sorsa feletti bánat, az elpusztíthatatlan igazságkeresés. (Sorsát talán már 1933-ban világosan látta, idézet egy leveléből:
„Milyen különös az ugye, hogy én minden emberi jóságot, minden emberi tisztaságot és minden emberi forradalmat – ami tiszta és szent – vittem ennek a földnek és ennek a népnek az arca felé, ugyanakkor gyalázatban és közönyben, szinte egy hangtalan világba kell elsüllyednem.”
Az Anyám balladát táncolt 1939-ben, háborús időkben születik. Amiről regél nekünk, a magyarság legősibb állapota, a táltosokhoz, kóbor lelkekhez, szakrális ünnepekhez húzó ómagyar kor maradványa. A bihari, békési világ, amelynek Kodállyal, Bartókkal, másokkal együtt Sinka is nagy tanúja. Verse kalendáriumi pontossággal rögzíti a régi emléket, valahogy úgy, ahogyan vén, pápaszemes parasztemberek jegyezték fel az emlékeiket:
„Egyszer volt szép az anyám tánca, / mikor kendőjét gyepre hányta, / a Korhány vizénél, Pusztapándon…”
Aztán megkezdődik a varázslat, a magyar népdal szókincse és ritmusa emelkedik ki a sorokból:
„S hajnaltájon, lengő szélben, / hogy fény nyíllott két nyárszemében,”
Megelevenedik a táj, de mindennek és mindenkinek lelke és tudása van, ahogyan a régi vallásokban, amikor ég és föld még egy volt, és az ember együtt élt a teremtett világban fűvel, fával, állattal, égitesttel, folyóval, erdővel. Itt mindenki lát, érez, tanúságtételhez szegődik, hiszen a világ teremtett, mozog és változik, nem pedig holt, tudományos terek ütköznek egymással. Ami a táncolókat körülveszi, eleven anyag – mint a görög istenek, rokonszenvvel kíséri az ember földi kísérleteit
„az égen hold ballag át / s csudálja nagy, fehér szemmel / anyám lábán a balladát.”
Sinka a magyar irodalomban egyedülállóan ábrázolja a mindenséget, valahogy úgy, ahogyan a pásztor látja, hamisítatlan valójában, igazi természetében. A forrásvidék nagyjából ugyanaz, mint amit Móricz járt be a Barbárokban, de amíg abban nyers, naturális erők csapnak össze végtelen kegyetlenséggel, erkölcsi nihillel, a balladát táncolók valóságosan, nosztalgikusan jelennek meg előttünk. Valahogy úgy, ahogyan a kisgyermekek meglesik a felnőttek titkait, kifürkészi hiedelmeiket, igyekszik megérteni az okokat és okozatokat. Nevezhetjük beavatási lírának is Sinka legjobb verseit, de akkor még semmit nem mondtunk róluk. Az Anyám balladát táncol egyszerre híradás az ősi pusztai világról, a közösség összetartó erejéről, a tánc szent hatalmáról, és a halál elleni orvoslásról, amely az eltávozottakhoz méltó ünnepléssel egyenlíti ki a számlát az itt maradtak életében.
Sinka István verse remek bevezetés magába az életműbe, aki ismerkedne ezzel az egyedülálló, roppant eredeti és túlzás nélkül világirodalmi alkotóval, az Anyám balladát táncollal talán a legjobbat választotta nyitánynak.
A szerző a Magyar Nemzet lapszerkesztője
Borítókép: Sinka István (Fotó: Televizio.sk)
