Bihar és Békés trágyadombokkal, legelőkkel, cselédsorssal és éhezéssel megvert világából szakadt ki a ’30-as években. Fiatal bojtár még, amikor első Petőfi-verseskötetét bárányért cseréli el a pusztán egy arra járó emberrel. Kést ránt legközelebbi barátaira is a budapesti szerkesztőségekben, ha nem tetszik neki valami. Az ötvenes években magánkörben és társaságban a legdurvább módon szidalmazza a kommunistákat, egyáltalán nem érdekli, hogy jelentenek-e róla (persze, hogy jelentenek). Időközben vastag állambiztonsági dossziéja gyűlik össze politikailag egyáltalán nem korrekt megfigyeléseinek. Élete végén több betegség is kínozza, utolsó idejét ágyhoz kötve éli, de még legutolsó verseiben is ott csillog a remény, a kisemmizettek és megszomorítottak sorsa feletti bánat, az elpusztíthatatlan igazságkeresés. (Sorsát talán már 1933-ban világosan látta, idézet egy leveléből:
„Milyen különös az ugye, hogy én minden emberi jóságot, minden emberi tisztaságot és minden emberi forradalmat – ami tiszta és szent – vittem ennek a földnek és ennek a népnek az arca felé, ugyanakkor gyalázatban és közönyben, szinte egy hangtalan világba kell elsüllyednem.”
Az Anyám balladát táncolt 1939-ben, háborús időkben születik. Amiről regél nekünk, a magyarság legősibb állapota, a táltosokhoz, kóbor lelkekhez, szakrális ünnepekhez húzó ómagyar kor maradványa. A bihari, békési világ, amelynek Kodállyal, Bartókkal, másokkal együtt Sinka is nagy tanúja. Verse kalendáriumi pontossággal rögzíti a régi emléket, valahogy úgy, ahogyan vén, pápaszemes parasztemberek jegyezték fel az emlékeiket:
„Egyszer volt szép az anyám tánca, / mikor kendőjét gyepre hányta, / a Korhány vizénél, Pusztapándon…”
Aztán megkezdődik a varázslat, a magyar népdal szókincse és ritmusa emelkedik ki a sorokból:
„S hajnaltájon, lengő szélben, / hogy fény nyíllott két nyárszemében,”
Megelevenedik a táj, de mindennek és mindenkinek lelke és tudása van, ahogyan a régi vallásokban, amikor ég és föld még egy volt, és az ember együtt élt a teremtett világban fűvel, fával, állattal, égitesttel, folyóval, erdővel. Itt mindenki lát, érez, tanúságtételhez szegődik, hiszen a világ teremtett, mozog és változik, nem pedig holt, tudományos terek ütköznek egymással. Ami a táncolókat körülveszi, eleven anyag – mint a görög istenek, rokonszenvvel kíséri az ember földi kísérleteit