Amiért azonban a szívemnek a legkedvesebb a magyar költők közül, az pedig mára szerelmi bánatommal és Anitával függ össze. Éppen a Lédának írt szakító versét, a Nyugat 1912. március 16-i számában először közölt Elbocsátó szép üzenetet tanultuk, felolvastuk, elemeztük közösen. Háborgó szívemnek szinte gyógyír volt Ady minden szava, mert én is szerettem volna ezeket a dolgokat Anitám fejéhez vágni, jól megmondani, hogy ő is érezze, hogy mennyire szenvedek miatta. Úgy döntöttem, hogy megtanulom a verset, és az egyik nagyszünetben el is mondom majd neki. Éjszaka egy elemlámpa fényénél megtanultam a verset. Másnap összeszedtem minden bátorságomat, és félrehívtam szívem szerelmét az iskolaudvaron. Úgy emlékszem, hogy remegő hangon kezdtem el.

„Törjön százegyszer százszor-tört varázs:

Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, 

Ha hitted, hogy még mindig tartalak 

S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. 

Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd 

Feledésemnek gazdag úr-palástját. 

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, 

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, 

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, 

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak. (…)

De aztán belejöttem, és csak jöttek egymás után Ady gyönyörű sorai a számból, végül, mint aki mindent kiadott magából, úgy fejeztem be a verset.

„ (…) Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

Csillag-sorsomba ne véljen fonódni 

S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: 

Általam vagy, mert meg én láttalak

S régen nem vagy, mert már régen nem látlak."

Anita csak állt előttem és vigasztalhatatlanul hullottak a könnyei. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Én tétován megöleltem, mire ő csak annyit mondott: szeretlek.

Emlékszem, ez egy pénteki nap volt, némán öleltük egymást az iskolaudvaron, a közeli templom harangjai megkondultak, de lehet, hogy ez a momentum már csak az évek során tapadt a történethez.

Mindenesetre életem egyik meghatározó élménye volt ez a nap, és nem csak a haját lófarokban hordó, csodaszép, a szája fölött csinos anyajegyet viselő kislány miatt a B osztályból, hiszen ezen a napon dőlt el végérvényesen az is, hogy a magyar költészetet és Ady Endrét, amíg élek, tisztelni és szeretni fogom.

Hódolat a magyar költőknek!

A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának vezetője

Borítókép: Ady Endre (Fotó: Wikipédia/Székely Aladár)