Engedjék meg, kedves olvasók, hogy a magyar kultúra napjára, illetve a magyar széppróza napjára írt köszöntőmhöz hasonlóan ezúttal is egy személyes élményemen keresztül próbáljam meg bemutatni, hogy mi indította el bennem a költészethez, a versekhez való szenvedélyes vonzódásomat.
A jegyzetem címe kissé furcsa lehet, de rögtön megmagyarázom.
A cherchez la femme, avagy keresd a nőt szállóige arra vonatkozik, hogy az események, történések hátterében mindig egy hölgyet kell keresni.
Nos, így volt ez az én esetemben is, ezúttal az első csókom történetét mesélem el önöknek.
Általános iskolás srácok voltunk, sok minden érdekelt minket a tanuláson kívül, de legfőképpen a foci és a lányok. Hárman voltunk jó barátok, és természetesen mindannyian szerelmesek voltunk egy-egy lányba a B osztályból. Amolyan diákszerelem volt ez köztem és a csodaszép, haját lófarokban hordó és a szája fölött csinos anyajegyet viselő Anita között, de arra büszke voltam, hogy mi már túl voltunk az első csókon is, míg a barátaim csak messziről, a távolból, úgymond plátóian vonzódtak a szívük akkori választottjához. Ennek az egy csóknak azonban súlyos következményei lettek. Ha lehet, még jobban belehabarodtam az igéző mosolyú lányba, ő azonban, nagy bánatomra, az egyik matek szakos sráccal egyre jobb viszonyt alakított ki. Ez nagyjából abban merült ki, hogy a szünetekben az ablakpárkányon ülve beszélgettek. Én meg majdnem felrobbantam a féltékenységtől.
Igazán nem nagyon tudom, hogy miről tudtak beszélgetni, mert Feri (így hívták a vetélytársamat), mai kifejezéssel élve, igazi egydimenziós kocka volt, azaz csak a matematika érdekelte, az töltötte ki minden percét. Először úgy gondoltam, hogy én is elkezdek ráfeküdni a matekra, hátha úgy én is tudok imponálni Anitának. Elő is bányásztam a könyvespolc egyik eldugott zugából egy Obádovics-féle matematikakönyvet. Isten látja a lelkemet, megpróbáltam örömömet lelni benne, de pár oldal után vissza kellett tennem a helyére.
Ugyanis rá kellett jönnöm, hogy talán semmi nem áll tőlem olyan távol, mint a számok világa. A szöveges feladatok is csak azért és addig érdekeltek, amíg volt bennük egy kis sztori, egy kis színes történet, amint rátértek benne magára a feladatra, azonnal kuszává és ezáltal érdektelenné vált előttem a dolog.
Közben viszont az irodalom nagyon érdekelt, éppen Ady Endrét tanultuk. Fiatal srácként tetszett az élete, a habitusa és nagyon tetszettek a versei is, pedig azt mondják, a fiatalok nem igazán érthetik őt, ahogy sokszor olvasom, meg kell hozzá érni. Van benne igazság, valóban ma másképpen olvasom Adyt, mint tizenéves koromban, de akkor is hatalmas élmény volt számomra és most is.
Amiért azonban a szívemnek a legkedvesebb a magyar költők közül, az pedig mára szerelmi bánatommal és Anitával függ össze. Éppen a Lédának írt szakító versét, a Nyugat 1912. március 16-i számában először közölt Elbocsátó szép üzenetet tanultuk, felolvastuk, elemeztük közösen. Háborgó szívemnek szinte gyógyír volt Ady minden szava, mert én is szerettem volna ezeket a dolgokat Anitám fejéhez vágni, jól megmondani, hogy ő is érezze, hogy mennyire szenvedek miatta. Úgy döntöttem, hogy megtanulom a verset, és az egyik nagyszünetben el is mondom majd neki. Éjszaka egy elemlámpa fényénél megtanultam a verset. Másnap összeszedtem minden bátorságomat, és félrehívtam szívem szerelmét az iskolaudvaron. Úgy emlékszem, hogy remegő hangon kezdtem el.
„Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak. (…)
De aztán belejöttem, és csak jöttek egymás után Ady gyönyörű sorai a számból, végül, mint aki mindent kiadott magából, úgy fejeztem be a verset.
„ (…) Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak."
Anita csak állt előttem és vigasztalhatatlanul hullottak a könnyei. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Én tétován megöleltem, mire ő csak annyit mondott: szeretlek.
Emlékszem, ez egy pénteki nap volt, némán öleltük egymást az iskolaudvaron, a közeli templom harangjai megkondultak, de lehet, hogy ez a momentum már csak az évek során tapadt a történethez.
Mindenesetre életem egyik meghatározó élménye volt ez a nap, és nem csak a haját lófarokban hordó, csodaszép, a szája fölött csinos anyajegyet viselő kislány miatt a B osztályból, hiszen ezen a napon dőlt el végérvényesen az is, hogy a magyar költészetet és Ady Endrét, amíg élek, tisztelni és szeretni fogom.
Hódolat a magyar költőknek!
A szerző a Magyar Nemzet Aktuális rovatának vezetője
Borítókép: Ady Endre (Fotó: Wikipédia/Székely Aladár)
