Amiért azonban a szívemnek a legkedvesebb a magyar költők közül, az pedig mára szerelmi bánatommal és Anitával függ össze. Éppen a Lédának írt szakító versét, a Nyugat 1912. március 16-i számában először közölt Elbocsátó szép üzenetet tanultuk, felolvastuk, elemeztük közösen. Háborgó szívemnek szinte gyógyír volt Ady minden szava, mert én is szerettem volna ezeket a dolgokat Anitám fejéhez vágni, jól megmondani, hogy ő is érezze, hogy mennyire szenvedek miatta. Úgy döntöttem, hogy megtanulom a verset, és az egyik nagyszünetben el is mondom majd neki. Éjszaka egy elemlámpa fényénél megtanultam a verset. Másnap összeszedtem minden bátorságomat, és félrehívtam szívem szerelmét az iskolaudvaron. Úgy emlékszem, hogy remegő hangon kezdtem el.
„Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak. (…)
De aztán belejöttem, és csak jöttek egymás után Ady gyönyörű sorai a számból, végül, mint aki mindent kiadott magából, úgy fejeztem be a verset.
„ (…) Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni





























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!