Talán nem túlzás leírni, Isten csodája, hogy ez év elején Szakály Sándor újra, harmadszor is megkapta ötéves főigazgatói megbízását a Magyarország kormánya által tíz éve alapított Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár élén. Nem csak azért, mert manapság – a gyorsan változó gazdasági körülmények, szakmai kihívások és politikai elvárások világában – figyelemre méltó, ha egy intézetvezető tíz év után is a helyén maradhat. Még inkább azért, mert a történészprofesszort 2019 tavaszán súlyos betegség érte utol, négy életmentő műtéten esett át, orvosai egy százalék esélyt adtak neki a túlélésre. Négy éve, a felépülését követően elsőként e sorok szerzőjének adott interjúban elmondta,
amikor kétszázhuszonhat nap után – az orvosok és ápolók áldozatos, gondos gyógyító munkájának és a sok imának köszönhetően – hazatérhetett a kórházból, úgy érezte, újjászületett. Végül majdnem egy év szünet után, 2020. március közepén tudott visszatérni munkájához.
A régi ember új testben, új lendülettel folytatta régi munkáját. És nem kizárólag intézete főigazgatójaként – ami önmagában is egész embert kívánó feladat –, hanem mellette a Károli Gáspár Református Egyetem kutatóprofesszoraként, a Nemzeti Emlékhely- és Kegyeleti Bizottság elnökhelyetteseként, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnökeként, a Magyar Olimpiai Akadémia tanácsának alelnöként, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Tanács elnökeként, és… – de nem folytatom rendkívül sokoldalú szakmai, közéleti, ismeretterjesztő tevékenységének, megbízásainak sorolását. Amit feltétlenül ki kell emelni a Széchenyi-díjas történészprofesszorral kapcsolatban, hogy ő amellett, hogy kutatja és oktatja a történelmet, sokféle műfajban – tanulmányokban, előadásokban, interjúkban, újságcikkekben, könyvekben – meg is ismerteti.
Szakály Sándor (Boross Péter szavaival) igazságkereső misszionárius, akinek „szolgálata egy igazabb látásmód és közfelfogás kialakítása a nemzeti önérzetet tudatosan vagy tájékozatlansággal rongálók ellen”.
E szolgálat része, hogy egy évtizede nagyjából kétévente gyűjteményes kötetben közreadja az utóbbi években született történelmi ismeretterjesztő írásait. Legfrissebb, Múltunkról a mából című könyve a múlt év végén jelent meg, amelyben a 2021 szeptembere és 2023 szeptembere között publikált tanulmányait, forrásközléseit, esszéit gyűjtötte össze. Közülük több is a Magyar Nemzet hasábjain volt először olvasható. A kötet lényegében folytatása a 2021 végén napvilágot látott Talpra állás Trianon után címet viselő könyvének, a téma ugyanis ugyanaz: a XX. századi magyar történelem, ahogyan ma azt ő látja. „Ahogyan én láttam” – ez a mondat vitéz csíkszentsimoni Lakatos Géza egykori magyar királyi honvéd vezérezredes, 1944-ben rövid ideig miniszterelnök emlékiratának a címe. Szakály, évtizedekkel ezelőtt először olvasva a művet, úgy vélte, olyan módon kellene közelítenie a történésznek is a múlthoz, ahogyan a tábornok tette: ahogyan ő látta.
A múltunk közös ugyan, de a rá való emlékezés nem. A történelmi eseményeket és személyeket ugyanis sokan sokféle módon látják, láttatják és értékelik. Ravasz László református püspök szentenciája szerint sorsunk emlékezetünkben van megírva:
„mondd meg nekem, mire emlékszel vissza, s én megmondom, ki vagy”.
Ahogyan a professzor már említett, „visszatérős” beszélgetésünkben is hangsúlyozta, neki régóta az a hitvallása, hogy kezdjük el tisztelni a tényeket. És mellettük a vitapartnereket is. Mert nem baj, ha ugyanarról a tényről kinek-kinek más a véleménye, de a tényeket nem szabad sem átírni, sem elhallgatni. Ahogy a Veritas intézet Deák Ferenctől kölcsönzött jelmondata szól:
„…hazudni nem szabad”.
Szakály Sándor főként a magyar történelem sokat vitatott XX. századi időszakaival, eseményeivel és „kényes” szereplőivel foglalkozik hosszú évtizedek óta – ebben a könyvben is –, tabukat döntögetve, bátran szembemenve az évtizedekig uralkodó baloldali „pártos” történelemszemlélettel,
legyen szó az első és a második világháborúról, az 1918–19-es forradalmakról, Trianonról, a Nemzeti Hadseregről és a Magyar Királyi Honvédségről, Tisza Istvánról, Károlyi Mihályról, Horthy Miklósról és több más vezető politikusról, katonáról. Mivel elsősorban hadtörténésznek tartja magát, érthető, hogy legújabb kötetében is a tanulmányok zöme ilyen témájú, és a könyv egyik legértékesebb része a két háború közti önálló magyar haderő létrehozásának, szervezetének, valamint felső vezetői életútjának részben új adatokon, forrásközlésen nyugvó, hiánypótló bemutatása.
Publicisztikái, esszéi tematikailag átfogják a XX. század első felének magyar hadtörténetét, diplomáciatörténetét, társadalom- és sporttörténetét, és több cikkben kifejti véleményét a kommunista diktatúrák bűneiről és áldozatairól, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseiről is.
Számára a hadtörténet és a honvédelem szinonimák, a hon védelme pedig hazafiságunk egyik vezérfonala. A történészprofesszor Kölcseyvel együtt vallja, hogy „A haza minden előtt”. Azt kutatja, oktatja és hirdeti, hogy mit hagyhatunk az utódainkra. Szándéka szerint olyan múltat, amely minden elemével együtt a miénk: mindenkié, aki magyarnak tartja magát.
Bár úgy véli, alig vannak olyan történelmi személyiségek, akiknek az életében ne lennének egyenes és görbe utak, jó és rossz döntések, dicséretes és szégyenletes tettek is, ő azokat a jeles elődöket és hazafias tetteket szereti előtérbe állítani, amelyek napjainkban olyan példát adhatnak, hogy
„összefogással, eltökélt szándékkal, határozottsággal, nemzetben gondolkodással elérhető a kitűzött cél, ami nem más lehet, mint az önálló, független, szabad Magyarország, ahol minden magyarnak van helye a nap alatt”.
Ez a történettudósi és egyben ismeretterjesztő, nemzetnevelő misszió sugárzik Szakály Sándor mint minden korábbi, úgy legújabb kötetéből is.
Borítókép: Szakály Sándor Széchenyi-díjas történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója (Fotó: Bach Máté/Magyar Nemzet)
