Néhány napja, március 15-én Magyarország nagyszabású nemzeti ünnepséget rendezett. Méltóságteljes, lélekemelő ünnepséget, függetlenségi hangsúlyokkal több évszázados Habsburg-ellenes felkelések után úgy, hogy egyúttal megmutatta a Brüsszelből érkező, a függetlenségre és a kereszténységre leselkedő új veszélyeket.
Eddig november 11-én – az első világháború után, 123 évnyi elnyomatás után visszanyert nemzeti függetlenség napján – mi is hasonlóképpen ünnepeltünk Lengyelországban.
Az én családom, a Sutarskiak még emlékeznek a januári felkelésre (1863–1864), amely után dédapámat a cári rendszer Szibériába száműzte, ahonnan csak évek múltán tért haza amnesztiával. Édesapám bátyja a bolsevikok elleni 1919–1920-as háborúban vett részt, édesapám és két fivére pedig a németek ellen harcolt 1939-ben. A két fivér a háború után visszatért Lengyelországba, édesapámat viszont a szovjetek kivégezték (lásd a katyni vérengzést), de hány és hány lengyel családnak hasonló a története!
A múlt év decemberében megalakult, Donald Tusk vezette liberális–baloldali koalíciós kormány igyekszik eladni Lengyelországot a Nyugatnak. Lépéseket tesz az Európai Unió brüsszeli bizottsága által erőltetett föderális Európa létrehozására. Egyúttal beleegyezik a Brüsszel által kényszerített ökológiai transzformációba, ezzel tönkretéve az európai és a lengyel gazdaságot. Tuskék Lengyelország nemzeti történelmét is át akarják írni az általános európai javára. Ami még rosszabb, hogy Lengyelország velük elszakadni látszik a maga több mint ezeréves keresztény hitétől és erkölcsétől. Országunk egyúttal kapcsolódik az orosz–ukrán háborút atomháborúvá szélesíteni akaró „weimari szövetség” (Tusk Lengyelországával együtt) tagjaihoz, Franciaországhoz és Németországhoz. Történik mindez a háborús konfliktus kiszélesítése ellen tiltakozó visegrádi négyekkel (különösen Magyarországgal és Szlovákiával) szemben.
Katolikus, sok sérelmet megélt család sarjaként felháborít az a tény, hogy csak a gazdák, a vidéki lakosság és a fuvarozók, nem pedig az egész nemzetem lázad föl az ilyen nagymérvű, rossz irányú változások ellen. Ezeket a változásokat ugyanis azért hajtják végre, hogy az új kormány megtarthassa a hatalmát harminc ezüst júdáspénzért, amit majd a brüsszeli bürokratáktól kap meg mint jutalmat, ráadásul „a visszanyert jogállamiság nevében”, amelyet nem tart be, s azzal, hogy megváltoztatja az ország eddigi uniós politikájával szembeni kritikus magatartását.
A lengyel–magyar barátság, amelyet a magyarok továbbra is emlékezetükben tartanak és őriznek, nem tűnhet el, mert ez a barátság továbbra is a régi, hagyományos, a nyugati perverzitástól mentes Európa védője. Lengyel honfitársaimmal folytatott beszélgetéseimből ezt jól tudom, és ez kötelességeket ró rájuk, de ez egyúttal az ő reményük is.
A szerző Magyarországon élő lengyel költő és író
