Napjainkban sok szó esik a környezetvédelemről, éghajlatváltozásról, szélsőséges időjárásról. Vitatkoznak szakértők, hogy mindez mennyiben van összefüggésben az emberi tevékenységgel. Mondhatjuk, az emberi mohósággal. Hiszen való igaz, az elmúlt két évszázad fejlődése olyan rohamos volt, hogy az csodálatra méltó. De egyben az emberi önzésről is tanúságot tett, hiszen a Föld javait szinte gátlás nélkül használtuk fel emberi céljainkra. Pedig a természet: tőke, s annak újratermelődéséről – lehetőségeinken belül – gondoskodni bizony kötelességünk. A nagy technikai haladás a fosszilis energiahordozók termelésbe bekapcsolásával volt elérhető. Hallhatunk róla eleget, hogy a szén-dioxid-kibocsátás a légkör felmelegedéséhez vezet, s azt mérsékelni kellene. Tudnivaló azonban, hogy a keletkező szén-dioxidot a zöld növényzet lombja jól megköti. Tehát – a kibocsátás mérséklése mellett – fontos lenne a zöldítés, a fásítás, mégpedig komoly mértékben.
Sok szakember utal arra, hogy a felmelegedésnek az emberi tevékenységen túli okai is lehetnek. De az biztos, hogy létező jelenség a globális felmelegedés. Okainak keresése mellett mindenképpen foglalkozni kell a jelenlegi környezetünkre gyakorolt hatásával és azzal, hogy akkor most mi lenne a teendő.
Hosszú ideje figyelmeztetnek a változó klíma által kiváltott jelenségre, az Alföld vízszintjének csökkenésére. Napjaink szélsőséges időjárása mellett a magyar termőterületek egy része öntözés nélkül elsivatagosodik. Komoly, érdemi lépések a csatornázás terén azonban az elmúlt negyed században (sőt már régebb óta) nem történtek.
Hazánknak a mezőgazdaság fontos devizaforrása, amióta világ a világ. Sajnálatos módon, Trianon leszakította az ország testéről a legjobb gabonatermelő területeket, mégis maradt az ország szívében számottevő termőföld. Hiszen bő fél évszázad alatt, a 19. században a folyamszabályozásokkal körülbelül 36 ezer négyzetkilométer mezőgazdasági termőterületet nyert az ország, ami a mai Magyarország területének majdnem negyven százaléka. Az ország mezőgazdasági termőterületének pedig 72,5 százaléka!
Vagyis az ötvenezer négyzetkilométerből 36 ezer a folyamszabályozással ármentesített terület, s ez lényegében a mai Magyarország közepén van. Dédapáink egykori tette íme, honmentő jelentőségű lett. Enélkül Trianont követően az ország nem tudott volna talpra állni.
Mi lett volna a magyar gabonatermeléssel e térség nélkül, amikor Bácska és Bánát a trianoni határokon kívül került? S tudjuk, hogy az önellátáson túl a magyar agrárkivitel volt szinte az egyetlen, amiből az országnak mindenkor tiszta devizabevétele volt; már a Horthy-korszakban is, és 1945 után különösen. Konvertibilis devizát csak az agrárium tudott kitermelni. Kőolajat ugyancsak gabona–hús konstrukcióban kaptunk a KGST keretében is, a Szovjetuniótól. (Csak az elmúlt tíz évben jött fel az agrárium mellett a gépipari ágazat a nettó devizatermelők közé.)
Ebben a klímahelyzetben öntözési hálózat nélkül a termelést nem lehet megoldani. A folyó vizeink „megfogására” nem az energiagazdálkodás miatt lenne szükség, hisz esés nélküli folyóinkon ez nem is igen megoldható. De az öntözéses vízgazdálkodás érdekében szükség lenne rá.
Dél-Alföldön már lassan a szőlők is kiszáradnak, annyira alacsony a talajvíz. Mert a klímaváltozás: tény.
A világgazdaság (USA, Ukrajna) a külkereskedelem révén eladható – esetleg génmódosított – gabona exportjával számol; az ilyen gabonát termelőknek ez természetesen érdekében áll. Az EU agrárszempontból nagyjából önellátó, s nem tudunk róla, hogy tervezné, miszerint valamely tagországában csatornázási célra, élelmiszer-termelés érdekében áldozna komoly összegeket. Pedig számunkra létfontosságú lenne. Ugyanis
a magyar vidéken a megélhetést, de az életlehetőséget is a víz biztosítja. Nemcsak a nagyüzemi gabonatermelés, de a zöldség-, gyümölcs-, szőlőtermesztés is igényelné a probléma megoldását. Egészséges, jó minőségű hazai termékek termelése mindenképpen fontos.
Csodálatos gyógyvizeink kiaknázásához is szép, vonzó, zöld környezet kellene. A szolgáltató ágazatok fejlődésének ugyancsak megfelelő kerete kellene, hogy legyen vidéken, ahol érdemes és kellemes élni. Melegvíz-forrásainknak is nagyobb népszerűsítése és okos fejlesztése kívánatos. A két kérdés szorosan összetartozik.
Ahogy dédapáink idejében felismerték az ország vezetői az ügy fontosságát, a mai időkben nekünk is rá kellene döbbennünk, mennyire létkérdésről van szó. Elődeink sem számolhattak a külföld támogatásával. Ők is a jövőre gondoltak, nekünk is a magyar jövő érdekében kellene ezt mérlegelnünk.
A szerző közgazdász, professor emerita
