Annyi minden történt a hét végén, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Úgy kezdődött, hogy az aranylábúak pompás gólok és pazar kapufák felvonultatásával huszonnégy év után legyőzték az izraeli nemzeti tizenegyet. Aztán megnéztem a Dopeman TV beszámolóját a félházas-hőgutás tüntetésről. És amikor nagy nehezen befejeztem a vonyításba torkolló röhögést, már csak egyet kellett aludni. Majd ki is derült rögvest, hogy lett új Gyurcsányunk. Ez nem okozott különösebb meglepetést, mindig van úgy egymillió honfitársunk, akiknek tökmindegy, hogy ki jön éppen megváltani, csak ne a Zorbán legyen már végre a főnök. Fóbia, gyűlölet. Orvost.
Viszont egyre lejjebb adják. A végén visszasírjuk még Ferit, mint az ő idejében Gyulát. Mindeközben az ország elmaradott része (tehát az egész) narancssárgába borult. A fővárosban meg az a jelen állás, hogy így nehéz lesz irányítani. Jó, mondjuk eddig sem tűnt úgy, mintha valaki irányítaná, de ez (ha csupán egy hajszállal is) több embernek tetszik ott, mint ahánynak nem annyira.
Lehet tovább rollerezni a szójalattéval a méhlegelők között. És folyamatos lesz a matek. De ha már a számoknál tartunk: az jött ki végül, hogy ha vasárnap parlamenti választások lettek volna, simán összejött volna az újabb kétharmad. Mindez félidő tájékán, ivásszünetben. A Momentum viszont máris kivégezte magát, méghozzá oly módon, hogy szinte észre sem vették.
Ki-kipillantottunk közben Európára, hogyan is áll a maradék józan ész a háborús hisztéria közepette. Nos, ébredezés tapasztalható. A jobboldal előretörése persze szintén nem nevezhető váratlannak, az épelméjű választópolgár ugyanis nem feltétlenül óhajt kinyiffanni egy szláv belvillongás miatt. És bár európai parlamenti választásokról beszélünk, ez azért mindenhol szépen tükrözi a belpolitikai helyzetet is. Sőt, azt igazán. Franciaország szép példa erre. A lassan már galambszelídségű Nemzeti Tömörülés Marine Le Pennel az élén tönkreverte Macron hadfi pártját, a 31-14-et nehéz lett volna kimagyarázni. Az elnök nem is tette, inkább lendületből feloszlatta a parlamentet és új nemzetgyűlési választásokat írt ki a hónap végére. Oh la la, mondaná Diane Keaton egy teniszütővel a hóna alatt.
Mindenesetre érdekes kérdés, hogy pár hét múlva Le Pen mozgalma véghezviszi a nagy áttörést, vagy a mostanában már Európában megszokott módon hiába győz, mert a többiek összeállnak ellene egy nagykoalícióba. Németországban szintén tarolt a jobboldal, nyugaton a CDU–CSU, keleten az AfD. A kettő (három) persze ég és föld,
de ettől még Scholz ugyanakkora jobbost kapott, mint Macron. A magyarok nagy barátja, Daniel Freund azért ott lesz Brüsszelben egy újabb ötéves hörgési periódusra, de nélküle valószínűleg unalomba fulladna az egész vircsaft. Sőt, hogy még színesebb legyen a paletta, bejutott az a csaj is, aki szabadidejében és ha a helyzet úgy kívánja, nem megy a szomszédba egy kis lincselésért sem.
Ezt már csak akkor tudtuk meg, amikor végre kiböjtöltük az olaszokat is, akik szépen hozták a megszokott nemzetkarakterológiai vonásaikat, nem kapkodtak a hírekkel, nyilván feltették közben a főzővizet is a tésztához. És mire elkészült a szósz is, kiderült, hogy a várakozásoknak megfelelően Giorgia Meloni szupersztár behúzta az EP-választást is.
Ez van most, kissé elnagyolva persze. Ugyanezen az estén történt még valami rendkívül fontos a magyar belpolitikában. Lemondott Csák János kulturális miniszter. A ciklus felénél felálló politikus többek között azt nyilatkozta a Mandinernek, hogy „amit vállaltam, illetve vállaltunk, az minden területen sínen van.
E tekintetben a négy évre tervezett munkát sikerült két év alatt elvégezni. Itt az ideje átadni a stafétabotot a fiatal nemzedéknek.” Korrekt. Valamint kész a leltár.
Utódja az eddigi államtitkár, Hankó Balázs lesz. Az új miniszter eredendően gyógyszerész és egyetemi oktató. Közepes humor, de azért elsütöm, esetünkben ez nem baj, sőt. Nem mintha a magyar kultúra beteg lenne, de azért ráfér a törődés. Hogy prioritást élvezzen, mert minden kultúra, a kultúra a minden és elsődleges fontosságú nemzeti érdek. Egyben és ugyanakkor, bár ez ellentmondásnak tűnhet, talán szét lehetne választani a kultúrát és az innovációt, mivel – szerény véleményem szerint – a kettő nem ugyanaz.
