Azt hiszem, az életünkben adódó helyzetek megítélése, vagyis hogy nehéznek vagy örömtelinek élünk meg valamit, egyetlen dologtól függ csupán: hogy milyen szemüvegen át nézzük. Ebben pedig számos minta, tapasztalat és megélt helyzet alakít minket, egyre több, ahogy múlnak az évek. Merthogy jó esetben tanulunk mindenből, ami velünk történik, így a legtanulságosabb s egyben legfájdalmasabb leckéket általában érzelmi alapon kapjuk. Bekerülünk közösségekbe, emberek közé, akik mind-mind – akárcsak mi – bonyolult és szövevényes érzelmi hálóval bírnak, minden tettüknek és reakciójuknak megvan a maga sziszifuszi, múltbéli események láncolatából épült előzménye, s anélkül, hogy ezeket tudnánk egymásról, interakcióba lépünk.
A felnőtté válás útján szépen apránként adagolva pedig megtanuljuk, mi az a kudarc, a csalódás, milyen az, amikor elárulnak, hátba szúrnak, egyre értékesebbé válik a bizalom és az őszinteség fogalma, és ezzel párhuzamosan kialakítjuk a saját, egyedi védelmi mechanizmusainkat is. Egy idő után pedig már feketeövesként próbálunk lavírozni bonyolult kapcsolati hálóinkban, legyen szó akár munkahelyi közösségről, barátokról vagy a szűk családunkról. Játszmázunk. De azért
rendelkezünk olyan tulajdonságokkal is – még ha szeretjük is takargatni –, amik mégiscsak érző, emberi lénnyé tesznek minket a legkeményebb helyzetekben is: például van bennünk empátia, ami egy ponton túl bármit képes felülírni, bármilyen távolságot képes áthidalni. Beleérző képesség, vagyis egy idő után inkább belelépünk a másik ember cipőjébe, mielőtt meghoznánk felette az ítéletet.
Pedig nagyon szeretjük bírálni, elítélni mások tetteit, hogy ezáltal egy kicsit mindenki fölé kerekedjünk. Magunkkal szemben pedig jólesik elnézőnek lenni, sőt kicsit talán túl hamar megbocsátunk önmagunknak.