A két kiragadott példa természetesen félrevezető is lehet, hiszen nem mondható, hogy ne lennének büszkék a nigériaiak arra, aki a zöld-fehér-zöld lobogót viseli a mezén, inkább az a kérdés, mennyiben hasonlít a nigériai nemzettudat a svédre, ugyanaz-e az érzés a himnusz hallatán, vagy ez inkább amolyan tanult viselkedés. Vannak olyanok is, akik nem igazán értik, mire fel ez az egész lelkesedés mindenféle sportágakban. Pakisztán 250 milliós ország, eddig három aranyat nyert, összesen 11 érmet. Az 1,4 milliárdos ázsiai gigász, India 10 arannyal és összesen 35 éremmel büszkélkedhet, pedig 1920 óta minden olimpián részt vett. Amiben jók, abban senki más nem jó, ez pedig a gyeplabda. Egyetlen igazi riválisuk természetesen Pakisztán. A két ország így boldogan elkrikettezget egymással, a brit sportágat sikerült tökélyre fejleszteniük, és valahogy elhalad mellettük a világ. Most, Párizsban Pakisztánból hét sportoló érkezik, akik három sportágat űznek.

Ennek fényében lehet, hogy semmiféle sértés nincs abban a dalocskában, amelyet az argentinok énekeltek a franciákról a Copa América megnyerését követően. A – természetesen – világbotrányt okozó felvételen a boldog argentinok arról daloltak, hogy a francia futballistáknak csak az útlevele francia, valójában kameruni az apjuk és angolai az anyjuk. Bár itt egyértelműen a franciák legnagyobb sztárjára, Kylian Mbappéra volt kihegyezve a dalocska, és egyszerű szurkolói rigmus, azokat pedig nem érdemes igazán komolyan venni, bizonyos igazságmagva azért van a nótának. Mert Franciaországra könnyebben lesz büszke az ember, mint Kamerunra, ha az anyagi oldalát nézzük a dolgoknak. Kamerunban, amely Afrika egyik futballhatalma, csodálatos történelemmel és hősökkel, szinte politikai pozícióba kerül a futballista, ha a nemzeti válogatott tagja lesz, milliók rajonganak érte és milliók gyűlölik, függően attól, mi az anyanyelve. Franciaországban pedig ráöntik az elképzelhetetlen gazdagságot, s megemlítheti, hogy büszke amúgy a származására. Ezt mindenki maga dönti el. Vagy a menedzsere.