Kevés olyan csodálatos eszme van, mint az olimpia, ahol a különböző országok gyermekei hazájukat képviselve összemérik erejüket, és a végén a győztes dicsőségesen hallgatja meg a himnuszát, amelyre mindenki feláll. Pénz persze, hogy van benne, de itt tényleg nem ez a lényeg. A profi sportolók innen-onnan megkapják a nekik járó összegeket, ki többet, ki kevesebbet. De aligha van olyan sportoló, aki ne akarna részt venni ezen a seregszemlén. Mert ez nem igazán sport, annál sokkal több. Békés eszközökkel vívott, nemes küzdelem, ha úgy fogjuk fel, háború. De ne fogjuk fel úgy, hiszen itt soha nem fog vér folyni, a legjobbat pedig mindenki elismeri. Ehhez viszont nemzetek kellenek.
Nem is meglepő, hogy az olimpia eszméje európai, ahogy a világ jelenlegi helyzetét is Európa rendezte be. Mert Európa nemzetei így gondolkodnak, van egy bizonyos területük, ahol azok élnek, akik ahhoz a nemzethez tartoznak. A területet körberajzolják, azt országnak nevezik, az adott embercsoport pedig azt a jelképet hímzi fel a melegítőjére, amelyben közmegegyezés van, hogy őket jelképezi. Ez nagyon ősi és nagyon európai szemlélet, amelyet elterjesztettünk az egész világon, no nem mi, magyarok, hanem főként az angolok, a franciák, a portugálok, spanyolok, svédek, hollandok, nagyjából azok, akik most az Európai Unióban annyira hangoztatják a nemzetállamok hiábavalóságát. Amit úgymond már meghaladott az emberiség, és semmiféle gond nincs abból – érvelésük szerint –, ha ide-oda mennek az emberek és ott boldogulnak, ahol jólesik nekik. Aztán eljön a pillanat, amikor fel kell vonulni az olimpián, és mindenki azt lesi, hol jönnek a honfitársai, akik majd örök dicsőséget hoznak nemzetének.
Pedig a nemzetekről szóló elvet nem érti mindenki. Afrika például máig tanácstalan. Azok a határok ugyanis nem léteznek, azokat európai önkény alakította ki, az ott élők nem homogén nemzetállamokat alkottak, hanem a saját rendszerük mentén éltek. Megvívták sokszor igencsak véres háborúikat, kisebb-nagyobb államokat alkottak, amelyek viszonylag hamar összeomlottak, hatalmuk alá vetettek más népeket, de a határok által védett saját ország koncepciója nem létezett. Ugandában több, mint negyven különböző nép él, saját kultúrával, nyelvvel, szokásokkal, történelemmel, vallással. A nagyjából ötvenmilliós Uganda történelme során 11 érmet nyert az olimpián, közülük négy volt az aranyérem. A kétszázharmincmillió lelket számláló Nigériában egymillió négyzetkilométeren nagyjából 250 különböző nép él, akik 500 különböző nyelvet beszélnek. Nigéria az olimpiák történelme során 27 érmet szerzett, ebből három volt arany.
A két kiragadott példa természetesen félrevezető is lehet, hiszen nem mondható, hogy ne lennének büszkék a nigériaiak arra, aki a zöld-fehér-zöld lobogót viseli a mezén, inkább az a kérdés, mennyiben hasonlít a nigériai nemzettudat a svédre, ugyanaz-e az érzés a himnusz hallatán, vagy ez inkább amolyan tanult viselkedés. Vannak olyanok is, akik nem igazán értik, mire fel ez az egész lelkesedés mindenféle sportágakban. Pakisztán 250 milliós ország, eddig három aranyat nyert, összesen 11 érmet. Az 1,4 milliárdos ázsiai gigász, India 10 arannyal és összesen 35 éremmel büszkélkedhet, pedig 1920 óta minden olimpián részt vett. Amiben jók, abban senki más nem jó, ez pedig a gyeplabda. Egyetlen igazi riválisuk természetesen Pakisztán. A két ország így boldogan elkrikettezget egymással, a brit sportágat sikerült tökélyre fejleszteniük, és valahogy elhalad mellettük a világ. Most, Párizsban Pakisztánból hét sportoló érkezik, akik három sportágat űznek.
Ennek fényében lehet, hogy semmiféle sértés nincs abban a dalocskában, amelyet az argentinok énekeltek a franciákról a Copa América megnyerését követően. A – természetesen – világbotrányt okozó felvételen a boldog argentinok arról daloltak, hogy a francia futballistáknak csak az útlevele francia, valójában kameruni az apjuk és angolai az anyjuk. Bár itt egyértelműen a franciák legnagyobb sztárjára, Kylian Mbappéra volt kihegyezve a dalocska, és egyszerű szurkolói rigmus, azokat pedig nem érdemes igazán komolyan venni, bizonyos igazságmagva azért van a nótának. Mert Franciaországra könnyebben lesz büszke az ember, mint Kamerunra, ha az anyagi oldalát nézzük a dolgoknak. Kamerunban, amely Afrika egyik futballhatalma, csodálatos történelemmel és hősökkel, szinte politikai pozícióba kerül a futballista, ha a nemzeti válogatott tagja lesz, milliók rajonganak érte és milliók gyűlölik, függően attól, mi az anyanyelve. Franciaországban pedig ráöntik az elképzelhetetlen gazdagságot, s megemlítheti, hogy büszke amúgy a származására. Ezt mindenki maga dönti el. Vagy a menedzsere.
