Hazánkban mindig akadtak olyan emberek, akik szembehelyezkedve a nemzet iránt elkötelezett honfitársaikkal, a hibák keresésében lelték örömüket, illetve ebben voltak érdekeltek. Voltak ilyenek a régebbi korokban is, amikor az államalkotó nemzet fogalma még nem körvonalazódott a mai értelemben, és sajnos vannak ma is, akik vakon követik jöttment vezérüket abban a hitben, hogy a lelkes menetelés haladás.
Nehéz dolga van annak, aki Magyar Péter egymásnak ellentmondó kijelentéseiben valamiféle rendszert keres. Amikor a logikailag összeilleszthetetlen nyilatkozatok mögött nem látjuk a tudatos, jól felépített stratégiát, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy politikailag nem lehet valaki ennyire pancser.
Én meg azt gondolom, hogy lehet, sőt erre a pancserségre még stratégiát is lehet építeni. Ez esetben a stratégia úgy fest, hogy van egy zavaros, ellentmondásos politikai szereplő, aki nyugodtan mondhatná Lucifer nyomán: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”. Mivel pedig ez a lényeg zavaros, remélni lehet tőle, hogy aki meg szeretné érteni, az majd összezavarodik. Vagyis ha valaki nagyon elmerül a Magyar Péter-féle állítások és cáfolatok tengerében, akkor könnyen betéved abba a labirintusba, amit a Tisza Párt elnöke felkínál. Ő ugyanis ezen a terepen otthonosan mozog, míg a józanul gondolkodó ellenfelek előbb-utóbb megzavarodnak, mint normális ember a pszichiátrián.
Amikor ez az ambiciózus pártvezér kamerák kíséretében, hőmérővel a kezében rohangászik egészségügyi intézményekben, hogy megörökítsen valamilyen – klímával, penésszel vagy bármi mással kapcsolatos – hiányosságot, amikor romos épületeket mutat be (amelyekről később kiderül, hogy részei egy airsoft-pályának), és lázasan keresi az általa emlegetett hárommillió létminimum alatt élő magyart, akkor ezzel azoknak a balliberális ellendrukkereknek is érvanyagot szállít, akiknek nagyon útjában van a magyar nemzet. Ezt persze ő is tudja, ezért lelkesen lengeti a nemzeti trikolórt, hátha sokan elhiszik, hogy mindezt a haza érdekében teszi.
Államalapító királyunk ünnepén ezt találta mondani: „Szent István király nem ilyen hazáról álmodott, nem ilyen országnak fektette le az alapjait bő egy évezreddel ezelőtt.”
Magyar Péter tudhatja, hogy milyen hazáról álmodott a nagy magyar uralkodó, hiszen sokat tud a nemzet más nagyjairól is. Bizonyította ezt tavasszal, Szegeden, ahol kampánybeszédében bátran kijelentette, hogy ebben a városban született Babits Mihály, József Attila és Szent-Györgyi Albert. Műveltebb magyarok fülét igencsak sértette ez a közlés, minthogy Babits Szekszárdon, Szent-Györgyi és József Attila pedig Budapesten látta meg a napvilágot. Az se valószínű, hogy összeszámolta a hárommillió létminimum alatt élő magyart, mert ez az adat körülbelül annyira hiteles, mint a kommunisták által hangoztatott hazugság a Horthy-korszakról, a „hárommillió koldus országáról”.
Nem lenne jó, ha ezzel kapcsolatban is bakizna, ezért most szólunk, hogy a „koldusok országában” – Trianon után! −, 1921 és 1936 között az ipar évi átlagos növekedési üteme 5,6 százalék volt, és 1929-re az ipari termelés 19 százalékkal növekedett, továbbá jelentős támogatást kapott a zöldség-gyümölcs ágazat és ez idő tájt alapították a konzervgyárak többségét.
Az ipar és a mezőgazdaság fejlődésével együtt javult az emberek életszínvonala és életminősége, csak ezt a baloldali mozgalmároknak tilos volt hangoztatni, mivel ők is a bajokra koncentráltak, miként Magyar Péter.
Amúgy a nemzeti kormányokkal szembeni baloldali bírálatok ilyetén módja régi keletű, a rendszerváltás óta folyamatosan megfigyelhető. Csupán egyetlen példa: 1992-ben egy napilap hírül adta, hogy a győri vadaskert pumájának a farkát megharapta egy másik vadállat, ezért a sérült pumát megoperálták a helyi, leromlott állapotú állatkórházban. A lap találékony publicistája ebből azt a logikus következtetést vonta le, hogy a kormánynak „az elmúlt hónapokban sikerült tönkretennie az ország állatkórházi hálózatát”.
Az elmúlt hónapok említése akkor azért volt fontos, hogy az olvasó rájöhessen, az Antall-kormány előtt, a szocializmus boldog időszakában az állatkórházi hálózat még jó állapotban volt. Magyar Péter augusztus 20-án tartott ünnepi beszédében feltette a kérdést: „Miért van az, hogy sokan néha úgy érzik, hogy régen minden jobb volt?”
Hát igen, most már szemügyre kéne venni az állatkórházakat is, mert ahogy a régi mondás tartja: nagy az Isten állatkertje.
A szerző író, újságíró
