Harmincéves pályafutásom során bőséggel előfordult, hogy általam felületesen ismert nyelveken kellett kommunikálnom. Például a bulgáriai Kardzsali melletti faluban, ahol törökök élnek, pár értelmes szót kellett váltanom padon üldögélő nyugdíjasokkal különféle uniós támogatásokról. Kérdezhettem őket törökül vagy bolgárul, e két nyelven értettek, én azonban egyiken sem, így maradt az orosz. Összeszedtem minden tudásomat, kicsit figyeltem rájuk, ők is rám, szépen alakultak aztán a dolgok. Itt kezdődik az Európa-ház, hiszen melyik amerikai újságíró boldogult volna ott és akkor, ugye, ugye?

Egyszer egy isztambuli vendéglőben, ahol azért riportoztam, mert éppen az adana kebab történetéhez gyűjtöttem a szakácskönyvembe, meg kellett volna kérdeznem a derék, idős tulajdonost, hogy mi újság, de csak addig jutottunk, hogy Albert Flórián és hajrá, Fenerbahce. Sebaj, mondta a mester, odabent dolgozik egy türkmén konyhalány, kihívta, ő először kezet mosott, majd megkérdezte, hogy kák gyélá, ami oroszul van, ugye. Szép beszélgetést kezdtünk tehát oroszul, mondjuk ő jobban beszélt, mint én, leginkább a közép-ázsiai kiejtésén álmélkodtam, ő pedig életében először és utoljára hallott egy magyart oroszul vartyogni. 

Az interjú mindenesetre – orosz fordítással – pompásan sikerült, a török kebabos bácsi megveregette a vállamat a végén, kaptunk ingyen pisztáciás baklavát is.

Románul is jól kiképeztem magam száznegyvenkilenc erdélyi tartózkodásom idején. Eleinte idősebb, falusi székelyektől tanulgattam, akik közül sokan ugyanannyit tudtak románul, mint én. Mára odáig fejlődtem, hogy különféle haszontalan, bemagolt mondatokat ismerek, valamint teljesen önállóan rendelek bármilyen román vendéglőben. Amikor pél­dául társasággal jártunk egy bákói vendéglőben, kipenderült elénk egy közepesen rosszindulatú pincér fehérnép, de én azonnal lekenyereztem azzal, hogy miccset, ásványvizet, kenyeret meg csorbát kértem, valamint tíz hordó sört, románul persze. Nyelvtudásom mindazonáltal hiányos és esetleges: tudom pél­dául, hogy a fokhagyma usturoi, a vöröshagyma pedig cea­pă, de különben grammatilailag sebezhető állapotban élem a mindennapjaimat.

Előfordul, hogy nagyon messze Európától az ember szinte úgy érzi, hogy falujabelibe botlik, ha osztrákokkal, románokkal, szerbekkel találkozik. Egyszer például a kaliforniai Huntingon Beachen szerettünk volna behajtani kocsival egy zárt lakónegyedbe, azonban megállított két portás (egy fehér és egy fekete), hogy mi újság, kik vagyunk, kit keresünk? Rögvest kiderült, hogy a fehér fickó román, egyébként pedig aradi, az a tény pedig, hogy én Szegedhez is kötődöm, elszabadította mindkettőnkben a boldogsághormonokat. Mondtunk egymásnak viccből ezt-azt románul és magyarul – mindketten persze sikamlós kifejezéseket leginkább, én legalábbis ezt láttam tanácsosabbnak, mint hogy a fokhagymát emlegessem –, sok-sok röhögés után aztán végül beengedett minket. A fekete kolléga döbbenten figyelte, hogy a földönkívülieknek minden jel szerint saját nyelvük is van. A román portás onnantól kezdve minden alkalommal, amikor ott jártunk, hangos magyar szitkozódással köszöntött minket, mire én hasonlókat ordítottam románul a letekert ablakon át, nyerítve nevettünk mindketten, mit mondjak, szép és felejthetetlen pillanatok voltak. A feleségem mondta is, hogy meglehetősen extrém élethelyzet, amikor Huntington Beachen egy sorompót lengető román fickó ordít nekünk magyarul mindenféle malacságot, én pedig a pitesti-i vásárosok nyelvén viszonzom jókívánságait.

Egyszer Írország talán legnyugatibb részén, a Dingle-félszigeten lóbáltuk a lábunkat egy sziklán, előttünk az óceán, odaát valahol Amerika, fújt a szél veszettül, lógott az eső lába. Szóval átlagos ír hétköznap. Sehol senki persze, a legközelebbi település messze, csak mi voltunk és a kopár sziklák. Váratlanul kisbusz fékezett mögöttünk, kipattant belőle vagy hat ember, néztem a rendszámot, bécsiek. 

Még mindig a fülemben van, ahogyan vidáman dudálnak, integetnek, aztán messze kanyarog már a kisbusz, mi pedig ott maradunk enyhe közép-európai mosollyal a szájunk szegletében.

Reggelig mesélhetné az ember a különféle történeteket, de a lényeg mégis a nyelvtanulás hiánya. Fontos, szent feladat ugyanis, hogy őrizzük meg az ártatlanságunkat. Ha ugyanis kifogástalanul beszélünk különféle nyelveket, kedves unalomban éljük majd mindennapjainkat. Nem tudni egy nyelvet, mégis kapcsolatot teremteni: ez újságíróhoz méltó feladat. Egyetlen pillanatot sem tudnék felidézni a másik ország miniszterelnökével vagy a világ egyik leghíresebb rockzenészével készített angol nyelvű hajdani interjúimból, de előttem van a Huntington Beach-i román portás, az isztambuli türkmén konyhalány és sorra a többiek. Hogy miért? Talán mert kaland az élet, és mindig az rögzül maradandóan, ami szokatlan, furcsa és különös, nem pedig a kötelező feladat.