Valamikor, vagy ötven éve, amikor kiscsoportosként a dömperért küzdöttem a Villogó utcai óvoda udvarán, még éltek a régi reflexek. Egész nap azt hallottuk mindenfelé, hogy tanulj, fiam, különben útkaparó lesz belőled. Így aztán – könnyű belátni – a nyelvtanulásról is sok szó esett, nem csoda, ha képességeimet ilyen irányba is fejleszteni igyekeztek. Miután anyám remekül beszélt németül, és egyébként is úgy tűnhetett a 70-es évek végén, hogy a helyes polgári magatartásmód a die, der, das irányban lelhető fel, beírattak különórákra. Kati néni, akinél németórákat vettem T. Gy. osztálytársammal, súlyos ónémet bútorok között éldegélt városunk legszebb utcájában, odabent régi, hangulatos terasz, evőeszközök, szőnyeg, mindenféle érdekes tárgy a háború előtti időkből.
Németül persze nem igazán tanultunk meg, ahogyan oroszul sem, igaz, ez utóbbi – kötelező lévén az iskolában – egyébként sem érdekelt senkit. Emlékszem például az orosztankönyv kretén történeteire Lenin életéről, valamint az ősi orosz városok építészeti örökségéről – nyilván erre rágja le a körmét minden hatodik osztályos gyerek Magyarországon. Vagy nem.
Mindenesetre a mi hazánkban az emberek jelentős része nyolc évig üldögélt oroszórákon, és az a tény, hogy senki nem tudott megtanulni annyit sem, hogy „Jó napot kívánok, de mély a dekoltázsa, drága Anna Vasziljevna!”, önmagában jelzi a Szovjetunió iránti mély érzelmeket.
Apám olykor mondogatta nekem, hogy tanuljak csak oroszul, merthogy nem a kommunistáknak tanulok, az orosz kultúra nagy alkotásait is emlegette, de nekem Oleg Blohin, a Dinamo Kijev aranylabdás játékosa volt az egyetlen szovjet inger, más semmi. (Milyen jó lenne persze, ha ma jobban beszélnék oroszul, de ez más lapra tartozik.)
A gimnáziumban angolul tanultam, szépen haladtam a tananyaggal. Igaz, ha mondjuk 1985-ben a kisvárosi könyvtárban böngésztem ezt-azt, két lehetőségem adódott: vagy Robert Burns skót költő helyi dialektust rögzítő kétszáz éves verseiből indulok ki, amelyekben több aposztróf akadt, mint magánhangzó, vagy a brit kommunisták Morning Star nevű lapját olvasgatom.
Maradjunk annyiban, hogy inkább Iron Maiden-dalszövegeket fordítgattam, egyszer be is adtam a Hallowed Be Thy Name címűt angoldolgozatnak, lelkesen mondta a tanárnőm, hogy milyen remek sírverset írtam.
Mindig úgy gondoltam, hogy ha anyanyelvi környezetbe kerül, akár egy kaktusz is képes kommunikálni egy idő után, tehát az a tény, hogy valaki munka vagy tanulás mellett megtanult a kinti helyszínen egy nyelvet, magától értetődő. Én itthon, hosszú évek alatt jutottam el arra a szintre, hogy vígan eldiskurálok angolul bárkivel, és ami hibát elkövetek, az nem az én bajom, hanem a korszaké. Mindegy is, a lényeg az, hogy külpolitikai újságíróként az ember nyilván ért, beszél, olvas angolul, pont, ezen nincs mit ragozni. Itt a történet számomra véget is ért, mert bármilyen meglepő, a világ bármelyik részén elboldogulunk az angol nyelvvel, ha pedig nem, ügyesen megoldjuk a helyzetet.
Harmincéves pályafutásom során bőséggel előfordult, hogy általam felületesen ismert nyelveken kellett kommunikálnom. Például a bulgáriai Kardzsali melletti faluban, ahol törökök élnek, pár értelmes szót kellett váltanom padon üldögélő nyugdíjasokkal különféle uniós támogatásokról. Kérdezhettem őket törökül vagy bolgárul, e két nyelven értettek, én azonban egyiken sem, így maradt az orosz. Összeszedtem minden tudásomat, kicsit figyeltem rájuk, ők is rám, szépen alakultak aztán a dolgok. Itt kezdődik az Európa-ház, hiszen melyik amerikai újságíró boldogult volna ott és akkor, ugye, ugye?
Egyszer egy isztambuli vendéglőben, ahol azért riportoztam, mert éppen az adana kebab történetéhez gyűjtöttem a szakácskönyvembe, meg kellett volna kérdeznem a derék, idős tulajdonost, hogy mi újság, de csak addig jutottunk, hogy Albert Flórián és hajrá, Fenerbahce. Sebaj, mondta a mester, odabent dolgozik egy türkmén konyhalány, kihívta, ő először kezet mosott, majd megkérdezte, hogy kák gyélá, ami oroszul van, ugye. Szép beszélgetést kezdtünk tehát oroszul, mondjuk ő jobban beszélt, mint én, leginkább a közép-ázsiai kiejtésén álmélkodtam, ő pedig életében először és utoljára hallott egy magyart oroszul vartyogni.
Később mondta a fotós kollégám, hogy a türkmén konyhalánnyal oroszul cseverészni a kebabról az isztambuli vendéglőben az valami olyasféle szakmai távlat, amit sokan megirigyelnének a Föld nevű bolygón. Lehet, hogy igaza van, de maradjunk azért szerények – jobb lett volna megtanulni nyolc év alatt rendesen oroszul, ugye.
Az interjú mindenesetre – orosz fordítással – pompásan sikerült, a török kebabos bácsi megveregette a vállamat a végén, kaptunk ingyen pisztáciás baklavát is.
