A német elit legnagyobb bűne

Ahogy közeledik vasárnap, a közvélekedés szerint sorsdöntő, vízválasztó németországi parlamenti választások napja, én magam egyre inkább úgy látom, hogy vasárnap semmi nem dől el, illetve utána lényegében semmi nem változik az Európai Unió vezető államában. Pedig első blikkre úgy látszik, az idén ez lesz Európában a legfontosabb választás, ha csupán azt nézzük, hogy Németország az unió legnépesebb, gazdaságilag legnagyobb és politikailag legerősebb állama.

Még akkor is így van ez, ha tudjuk,

az ország több mint 83 milliós lakosságának immár egynegyede (!) bevándorló, illetve bevándorló-hátterű személy, és ez az arány – főként 2015, a Merkel-féle „Willkommenskultur” óta – évről évre nő. Bár a volt német kancellár és hívei azt állították (talán el is hitték), hogy az ázsiai és afrikai bevándorlók orvosolni fogják országuk demográfiai és munkaerőpiaci gondjait, tény, hogy a Németországba érkező menedékkérők túlnyomó többségének nem volt sem használható nyelvtudása, sem a német igényeknek megfelelő képzettsége.

Emiatt jó, ha tíz-húsz százalékuk tudott elhelyezkedni a menekültstátus megszerzése utáni években, többségük állami segélyből, kisebb, de nem elhanyagolható részük pedig alighanem bűnözésből él mind a mai napig.

Emlékszünk, az ENSZ portugál szocialista főtitkára,

António Guterres mondta anno, hogy „a migráció nem a probléma, hanem a megoldás”. Nos, ezen állításnak éppen az ellenkezőjét demonstrálja riasztó iskolapéldaként a német befogadó bevándorláspolitika, amely (más szarvashibákkal karöltve) hatalmas problémákat: társadalmi, gazdasági, kulturális, s mindenekfölött közbiztonsági, mára pedig politikai válságot is okozott az EU vezető államában.

Az egyre súlyosabb válsághalmaz megoldása ma már szinte emberfeletti feladat.

És hiába a német gazdaság adja még mindig az EU27 teljes GDP-jének egynegyedét, ha ez a gazdaság két éve recesszióban van, és a szakértők idén sem jeleznek előre érdemi növekedést. Ami nekünk, magyaroknak is nagyon fáj, hiszen továbbra is Németország hazánk első számú gazdasági-kereskedelmi partnere, s a német ipar teljesítménye és a német lakosság kereslete/fogyasztása számottevő – jelenleg kedvezőtlen – hatást gyakorol a hazai ipari, beruházási és exporttevékenységre is. A németországi politikai és gazdasági fordulat tehát nekünk, magyaroknak is nagyon fontos volna.

Mégis miért nem tartom valószínűnek, hogy a vasárnapi választás változást, valódi (nem látszat-) fordulatot hoz a német politikában? Alapvetően azért, mert

bár a jelenlegi ellenzék két legnagyobb politikai ereje, a CDU/CSU és az AfD a közvélemény-kutatások és előrejelzések szerint együtt megkaphatja a szavazatok, s így a Bundestag-képviselői helyek több mint a felét, vagyis együtt kormányozhatnának – mégsem várható jobboldali kormány Berlinben. A német pártok egyesült erővel tűzfalat húztak a szélsőjobboldali pártnak minősített AfD elé/köré,

s láttuk, hogy egyikük sem hajlandó együttműködni vele, hiába végzett az első, illetve a második helyen a múlt őszi tartományi választásokon. Az AfD-vel való koalíciót maga Friedrich Merz, a CDU/CSU kancellárjelöltje – feltehetően Németország új kancellárja – többször is kategorikusan kizárta.

Így viszont, ha a vasárnapi választást vélhetően megnyerő, de abszolút többséget el nem érő (névleg) keresztény CDU/CSU szövetség kormányozni akar, akkor csak a bukott szociáldemokrata–szabaddemokrata–Zöld koalíció egyik vagy esetleg két tagjával tudna kormányzó többséget összehozni. Ha a liberális FDP kiesik a Bundestagból – aminek van esélye –, akkor marad az SPD és a Zöldek, azok a baloldali pártok, amelyekkel élesen szemben áll a Merz által ígért migrációs és gazdaságpolitika is. Ki adja fel az arcát, ki mennyit fog engedni a koalíciós alkudozások során: a győztes vagy a vesztes? És ha a parlamenti matematika okán végül összejön a „nagykoalíció” a CDU/CSU és az SPD (plusz esetleg a Zöldek) részvételével, az mennyiben fogja tükrözni, illetve képviselni a népakaratot?

A német nép nagy többsége ugyanis gyökeres változást akar a migrációs politikában, a gazdasági, szociális, továbbá a közbiztonsági helyzet javításában, a már-már elviselhetetlen méreteket öltő hétköznapi erőszak – különösen a migránsok által elkövetett kegyetlen terrortámadások – visszaszorításában.

Magam már majd egy évtizede megírtam a migránsáradatot Németországra zúdító Angela Merkelről, hogy rá tökéletesen illik gróf Széchenyi István híres mondása:

Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, kormányozni akarni – ahhoz való tulajdon és talentum nélkül.

Ezt a nagy és jóvátehetetlen bűnt a CDU-s kancellár asszony éppúgy elkövette, mint az őt követő, s idő előtt megbukott baloldali koalíció: alkalmatlanok és felelőtlenek voltak, de amíg csak lehetett, ragaszkodtak a kormányrúdhoz. Sajnos úgy vélem – bár tévednék! –, a vasárnapi választás nyomán hatalomra kerülő Merz és társai megismétlik ezt a bűnt. Az egymillió dolláros kérdés az: mit szól majd ehhez a németek többsége?