Jóízűt nevettünk néhány évvel ezelőtt, amikor Annalena Baerbock német külügyminiszter arról beszélt, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnöknek 360 fokos fordulatot kell tennie a háború lezárásához. A zöldpárti miniszter nyilván teljes irányváltásra, azaz 180 fokos fordulatra szeretett volna utalni, ugyanakkor hiányos matematikai ismeretei megakadályozták hangzatosnak tervezett megszólalásának előadásában.
360 fokos fordulatot – még ha sok értelme nincs is – ugyanakkor lehetséges tenni, s minden jel szerint Németország egésze éppen ezt tette múlt vasárnap, az előre hozott szövetségi parlamenti választásokon.
A fordulat igénye egyértelműen megmutatkozott az eredményekben, hiszen az eddig kormányzó pártok mindegyike érdemi szavazatveszteséget könyvelhetett el. A szociáldemokrata SPD történetének legrosszabb eredményét elérve csupán a harmadik helyet szerezte meg, míg a liberális FDP még a bejutási küszöböt sem érte el, így nem lesz jelen a következő Bundestagban. A legkisebb visszaesést a Zöldek szenvedték el, ami ironikus annak fényében, hogy a kormányzat kudarcos politikája leginkább nekik róható fel. Szavazóbázisuk ugyanakkor erős ideológiai befolyás alatt áll, s a klímavallás követői akkor is szeretett pártjukra voksolnak, ha az éveken keresztül bizonyítja alkalmatlanságát.
Akárhogy is,
a változás igénye egyértelmű, ugyanakkor a német választók közössége nem tudott saját magával megegyezni abban, hogy ez a változás milyen irányú legyen. Így történhetett meg, hogy a jelentős elégedetlenség az Olaf Scholz vezette kormány politikájával egyszerre vezetett a centrista-kereszténydemokrata CDU/CSU, a jobboldali AfD és a posztkommunista Die Linke erősödéséhez.
Gyengültek a kormánypártok, erősödtek az ellenzéki pártok, s mégsem tiszta a kép: látható, hogy egymással nem kompatibilis, a politikai paletta ellentétes végén elhelyezkedő pártok profitáltak az elégedetlenségből, így pedig igencsak nehéz kormányt alakítani.
Ily módon történhetett, hogy a választók többsége által 180 fokosnak szánt fordulat bekövetkezett ugyan, csak rögvest folytatódott is, s igen gyorsan elérte a 360 fokot.
A várható kormány ugyanis, mely vélhetően a CDU/CSU és az SPD koalíciójából fog állni, mindent megtestesít, csak a politikai változást nem. Friedrich Merz, a kancellári poszt várományosa akár meg is feszülhet (bár nem úgy tűnik, hogy ezt teszi), akkor sem lesz képes valódi fordulatot elérni,
hiszen az elnökletével zajló kormányalakítási tárgyalások asztalánál mind mögötte, mind vele szemben olyan pártok foglalnak helyet, amelyek jelentős szerepet játszottak Németország jelenlegi problémáinak előidézésében.
A CDU, mely Angela Merkel vezetése alatt erősen balra tolódott, maga nyitotta meg a határokat a bevándorlók korlátlan tömegei előtt, és a mostanra elképesztő méreteket öltött versenyképességi nehézségekhez is jelentősen hozzájárult az atomenergia leépítésének megkezdésével. Az SPD, mely 1998 óta csak négy évig volt ellenzékben, mindehhez nemcsak asszisztált, de amikor csak tehette, tovább rontott a helyzeten: megkönnyítették az állampolgárság megszerzését a bevándorlóknak és bezárták az utolsó atomerőműveket – éppen akkor, amikor az uniós szankciós politika és az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása miatt minden energiaforrásra égető szükség lett volna.
Hiú ábránd lenne tehát azt várni ezektől a pártoktól, hogy képesek megoldani azokat a problémákat, amelyeket ők maguk okoztak. Merz ugyan Merkel ősi ellenfele és régi kritikusa, de pártjának vezetése és leendő koalíciós partnere is főként olyan politikusokból áll, akik Merkel örökségének fenntartói. A változás letéteményese a fősodratú pártok által megvetett és lesajnált, de a német választók által egyre nagyobb arányban támogatott jobboldali AfD lenne.
Ráadásul matematikai probléma nincs is azzal az elképzeléssel, hogy a kereszténydemokraták és az AfD alkossanak kormánykoalíciót: a két pártnak együtt kényelmes többsége lenne. Az ideológia és a médianyomás azonban ismét lehetetlenné teszi a népakarat érvényesítését: jobboldali kormány helyett újfent egy se hús, se hal jobbközép–balközép szövetség fog összeállni, mely semmiben nem fog tudni megegyezni azon kívül, hogy minden maradjon a régiben.
De nézzük, hány választót vesznek semmibe a felettébb demokratikus német politikai vezetők akkor, amikor az AfD elleni tűzfal fenntartása mellett döntenek.
A bevándorlásellenes pártra országosan 20,8 százaléknyi választó szavazott, ami a párt történetének messze legjobb eredménye. Ez összesen több mint tízmillió választópolgárt jelent, a 299 egyéni választókerületből pedig 46 körzetben választottak közvetlenül is AfD-s képviselőt.
Ez egyébként szintén második helyet jelent az uniópártok együttes eredményéhez képest, hiszen a CDU/CSU egyéni jelöltjei 190 helyen végeztek az első helyen. Az AfD győzött Berlin kivételével az összes keletnémet tartományban, Türingiában például 38,6 százalék választotta őket. S bár a CDU/CSU győzelme viszonylag jelentősnek tűnik, a 28,52 százalékos országos eredménynél azért láttunk már izmosabbat.
Kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy az AfD jelentős szavazatnövekménye a CDU kiábrándult szavazóitól származik, de a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A felmérések szerint a jobboldali párt új szavazóinak legnagyobb része korábban nem szavazó rétegekből érkezett, a párt tehát milliós nagyságrendben tudott olyanokat is megszólítani, akiket eddig egyetlen erő sem volt képes. A korábbi CDU-szavazók csak a második legnagyobb csoportot képviselik az újonnan AfD-támogatóvá vált rétegben, de a párt szerzett szimpatizánsokat a liberálisoktól, a szociáldemokratáktól, a posztkommunistáktól, sőt még a Zöldektől is.
S ha már a pártszimpátia változásainál tartunk, itt találjuk újabb bizonyítékát annak, hogy
a németek fordulatot akartak ugyan, de annak irányában nem tudtak megegyezni. Az SPD elégedetlen szavazói például legnagyobb arányban a CDU/CSU-hoz mentek át, de a szocdemek vesztettek támogatókat az AfD, a Die Linke, a Zöldek és a szuverenista kommunista BSW által is.
Hasonló a képlet a parlamenttől 2013 után másodszor is búcsúzó liberálisok esetén, akik az összes többi párt irányába vesztettek szavazókat, még az amúgy leszerepelt SPD felé is.
Nincs tehát egyetlen egyértelmű, világos tendencia sem ezen a választáson. Tekinthetnénk ilyennek a migrációellenes jobboldal erősödését, de a képet árnyalja a kifejezetten bevándorláspárti Die Linke viszonylag jó szereplése. Mondhatnánk, hogy a választók jobbra tolódtak, de valójában minden párttól minden párthoz történt érdemi szavazatvándorlás, azaz világos folyamatok helyett sokkal inkább egy logikátlan őskáosz tárul elénk. Az egyetlen körülírható jelenség a jelzőlámpa-koalíció pártjainak gyengülése, azaz a politikai változás igénye.
Németországnak igen nehéz lesz felállnia ebből a helyzetből. Széttartó választói akarat, tűzfalak és nehezen összeegyeztethető koalíciók tengerében kancellár legyen a talpán, aki úgy tud irányt mutatni, hogy azt a többiek kövessék is.
Friedrich Merz azt már bizonyította ugyan, hogy nem adja fel egykönnyen: miután Merkel kiszorította a politikából, visszatért, majd két vereség után harmadszor választották pártelnökké. Azonban Németország most jóval komolyabb nehézségekkel áll szemben, mint egy párt vezetői pozíciójának megszerzése. Ha Merz elbukik, akkor megnyílik az esély az AfD előtt. Addig is az egykori nagy kereszténydemokrata kancellár, Helmut Kohl könyvének címe visszhangozza érzéseinket: „Aggodalom Európáért”.
A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője
