A CDU, mely Angela Merkel vezetése alatt erősen balra tolódott, maga nyitotta meg a határokat a bevándorlók korlátlan tömegei előtt, és a mostanra elképesztő méreteket öltött versenyképességi nehézségekhez is jelentősen hozzájárult az atomenergia leépítésének megkezdésével. Az SPD, mely 1998 óta csak négy évig volt ellenzékben, mindehhez nemcsak asszisztált, de amikor csak tehette, tovább rontott a helyzeten: megkönnyítették az állampolgárság megszerzését a bevándorlóknak és bezárták az utolsó atomerőműveket – éppen akkor, amikor az uniós szank­ciós politika és az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása miatt minden energiaforrásra égető szükség lett volna.

 Ráadásul matematikai probléma nincs is azzal az elképzeléssel, hogy a kereszténydemokraták és az AfD alkossanak kormánykoalíciót: a két pártnak együtt kényelmes többsége lenne. Az ideológia és a médianyomás azonban ismét lehetetlenné teszi a népakarat érvényesítését: jobboldali kormány helyett újfent egy se hús, se hal jobbközép–balközép szövetség fog összeállni, mely semmiben nem fog tudni megegyezni azon kívül, hogy minden maradjon a régiben.

De nézzük, hány választót vesznek semmibe a felettébb demokratikus német politikai vezetők akkor, amikor az AfD elleni tűzfal fenntartása mellett döntenek. 

 Ez egyébként szintén második helyet jelent az uniópártok együttes eredményéhez képest, hiszen a CDU/CSU egyéni jelöltjei 190 helyen végeztek az első helyen. Az AfD győzött Berlin kivételével az összes keletnémet tartományban, Türingiában például 38,6 százalék választotta őket. S bár a CDU/CSU győzelme viszonylag jelentősnek tűnik, a 28,52 százalékos országos eredménynél azért láttunk már izmosabbat.

Kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy az AfD jelentős szavazatnövekménye a CDU kiábrándult szavazóitól származik, de a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A felmérések szerint a jobboldali párt új szavazóinak legnagyobb része korábban nem szavazó rétegekből érkezett, a párt tehát milliós nagyságrendben tudott olyanokat is megszólítani, akiket eddig egyetlen erő sem volt képes. A korábbi CDU-szavazók csak a második legnagyobb csoportot képviselik az újonnan AfD-támogatóvá vált rétegben, de a párt szerzett szimpatizánsokat a liberálisoktól, a szociáldemokratáktól, a posztkommunistáktól, sőt még a Zöldektől is.

S ha már a pártszimpátia változásainál tartunk, itt találjuk újabb bizonyítékát annak, hogy 

Hasonló a képlet a parlamenttől 2013 után másodszor is búcsúzó liberálisok esetén, akik az összes többi párt irányába vesztettek szavazókat, még az amúgy leszerepelt SPD felé is.

Nincs tehát egyetlen egyértelmű, világos tendencia sem ezen a választáson. Tekinthetnénk ilyennek a migrációellenes jobboldal erősödését, de a képet árnyalja a kifejezetten bevándorláspárti Die Linke viszonylag jó szereplése. Mondhatnánk, hogy a választók jobbra tolódtak, de valójában minden párttól minden párthoz történt érdemi szavazatvándorlás, azaz világos folyamatok helyett sokkal inkább egy logikátlan őskáosz tárul elénk. Az egyetlen körülírható jelenség a jelzőlámpa-koalíció pártjainak gyengülése, azaz a politikai változás igénye.

Friedrich Merz azt már bizonyította ugyan, hogy nem adja fel egykönnyen: miután Merkel kiszorította a politikából, visszatért, majd két vereség után harmadszor választották pártelnökké. Azonban Németország most jóval komolyabb nehézségekkel áll szemben, mint egy párt vezetői pozíciójának megszerzése. Ha Merz elbukik, akkor megnyílik az esély az AfD előtt. Addig is az egykori nagy kereszténydemokrata kancellár, Helmut Kohl könyvének címe visszhangozza érzéseinket: „Aggodalom Európáért”.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője