Világszerte tapasztalható a trend, miszerint aki gazdag, az kevesebb utódot hagy a világra a szegénynél. Ennek kutatására teljes tudományág épült fel, az okok szerteágazóak és személyes jellegűek, de feltehetően van benne olyan rész is, amely a fiatal felnőttek előtt álló lehetőségekkel hozza kapcsolatba a gyermekvállalást. Vagyis egy nigeri fiatal számára a jövőt a sivatag és a halál jelenti, van is hat gyereke, majd negyvenévesen búcsút mond az árnyékvilágnak, de addig ő és családja is éhezik. Az európai fiatal pedig negyvenévesen még szinte fiatalnak számít, akkor születnek az első csemetéi, életközepi válságot él át, esetleg elválik, új hobbikat próbál ki, káros szenvedélyeivel küzd, túlsúlyos, szerez hat diplomát, s dühös, hogy a kocsijának a kötelező javítása annyiba kerül, mint a nigeri társa egész életében összekapart vagyona. Csakhogy cseppet se érdekli az európait, hogy a nigeri mit csinál. Mert ők sose fognak találkozni.
Törökország mára egyértelműen európai ország lett azzal együtt, hogy sose volt az. Nem makrogazdasági mutatókat kell böngészni, hanem termelékenységet. Ma a török asszonyok átlagosan 1,6 gyermeket szülnek, amely nagyjából az európai szint. Pedig nekik ott van a hatalmas Anatólia, az ázsiai reménytelenség és kilátástalanság, kurdok tömegei. Mégse bővül a lakosság, sőt ugyanúgy csökken, mint nálunk, a zöldellő Európában. A török állam pedig ugyanolyan ösztönzőkkel próbálkozik, mint az országok többsége, vagyis a családi értékeket helyezi előtérbe a hivatalos kommunikáció során. Visszautalnak a régi időkre, amikor még a törökök népes családokban éltek, nosztalgiával emlegetik a népességrobbanást, a közös vacsorákat és ünnepeket. Csakhogy akkor még Törökország egyáltalán nem volt gazdag. Még az ezredforduló idején is arról beszélt Törökország, hogy egy szép napon csatlakozni fognak az Európai Unióhoz, mert annyira jó magaviseletű ország, és minden bővítési fejezetet megpróbál hamar lezárni. Aztán nem, nem és nem. Brüsszel láthatóan nem akarta integrálni Törökországot, politikai viszály alakult ki, Ankara pedig teljesen más útra tért. Ma pedig a régió egyik legfontosabb és legerősebb állama, persze sajátos politikai problémákkal. De nem születnek a gyerekek, mert a fiatalok ezernyi lehetőség közül választhatnak az országon belül és azon kívül egyaránt.
A török állam pedig úgy gondolkodik a nemzetben, hogy a határok nem szabnak gátat, így még a németországi török közösség felé is kinyújtja a kezét, s hivatalos programot hirdettek az ottani törököknek, szorgalmazva a nagycsaládok felújítását. Ankara szemében az elszármazott törökök amolyan aranytartalékot képeznek, kiváló helyen vannak Németországban, rengeteg pénzt küldenek haza, politikailag is befolyásosak, az átalakuló német társadalomban egyre komolyabb szerepet játszanak. Törökország számára pedig nagyon jó, ha török származású cégvezetők, polgármesterek, pártirányítók, közéleti személyiségek vannak, még ha útlevelük németként tünteti is fel őket.
Mesut Özil is német válogatott futballista volt, de mindenki tudta róla, hogy török szív dobog a mellkasában. Az esküvőjén megjelent Recep Tayyip Erdogan török államfő, majd idén februárban a már visszavonult, 36 éves futballista bekerült a török kormánypárt, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) végrehajtó bizottságába. Vagyis egy nagy hurkot írt le az Özil família. Az apa, Musztafa Zonguldak tartományból, a Fekete-tenger partjáról származott el Gelsenkirchenbe vendégmunkásként. A fia pedig visszatért az azóta gyökeresen megváltozott Törökországba, amellyel több kötődést érez, mint szülőhazájával, Németországgal. Meglepő módon Musztafa Özil nem örül különösebben fia választásának, ő amolyan becsületes német állampolgár akar lenni, távol áll tőle a nemzeti romantika, amely a fiát annyira jellemzi. Feltehetően azért, mert ez egy másik nemzedék, más célokkal, más lehetőségekkel, másfajta érzelmekkel. Ráadásul a török származású németek egyszerűen az idő hatására az egykori lenézett munkásokból elfogadottak lettek, olyannyira, hogy a 2015 óta oda özönlő ismeretlen hátterű közel-keletiekkel nem vállalnak semmiféle közösséget. A vallás ugyan adná az alapot, de az egykori vendégmunkások sorában jóval kevesebb volt a vallásos ember, mint a fiaik és unokáik körében. Így csak az a kérdés marad meg, hogy vajon Németország miért nem csinál semmit, hogy valahogy megvédje saját magát és Európát, miközben még Törökország is foglalkozik az ottani nemzettársaival?
