Egyszer volt, hol nem volt, valahol Franciaországban. Na jó, egyenesen Párizsban. Itt mindjárt meg is állok, személyes flashback következik, kizárólag a könnyebb érthetőség kedvéért. Jó harminc éve is megvan már, hogy először kiszabadultam Párizsba, és nem véletlenül használom a kiszabadulás kifejezést. És még nagyon elkaptam valamit, valaminek a végét. Egy-két generációval ezelőtt. Feketék és arabok által lakott külvárosi negyedben lett szállásom (olcsó volt, nem impexesként mentem), kenyai kifőzdébe jártam, éjszakánként nyugodtan sétáltam és metróztam, a kutya nem törődött velem.
A fény városa világított, ragyogott, a kultúra, a művészetek leterítettek, megértettem a vigyázó szemek vetésének intelmét, de halványan ott volt még Fitzgerald zseblámpája is, egy moziban évek óta vetítették Kubrick halhatatlan remekművét, a Mechanikus narancsot, a nők még a Tati áruházból öltözködve is műtárggyá varázsolták magukat, a csavargók útja az impresszionistáktól Morrison sírjáig vezetett. Egy ilyen helyen az ember minimum Le Cléziót olvas egy parkban, és belélegez mindent, amit csak lehet.
Na, ez lett elcseszve.
Ezen a télen a párizsi Gaité Lyrique színház egy Refugees Welcome című konferenciát rendezett, és szándékaik komolyságát bizonyítandó meghívtak kétszáz illegális migránst is, ingyenjegyeket biztosítva nekik. Igen ám, de a dzsembori olyan jól sikerült, hogy a végén senki sem akart hazamenni. A meghívottak szépen berendezkedtek, olyannyira, hogy az egy ideig még bejáró színészek sem tudták távozásra bírni őket. Aztán feladták. Mármint a művészek. A vendégek viszont hamarjában lettek vagy ötszázan, megérkeztek a dílerek, velük a drogok, jöttek a verekedések, és a környéken megemelkedett a szexuális erőszakok száma. A vendéglátóhelyek sorra bezártak, nyilván senki nem akart halat enni a megváltozott kulturális közegben, aztán maga a színház is sorra került, beütött a csőd, a társulatnak el kellett hagyni az épületet.
