Azt éppen nem állítom, hogy Laurent Obertone Gerilla című könyvtrilógiája nyújtotta számomra az elmúlt évek legnagyobb irodalmi szenzációját, sokkját, élményét, de az egyre szaporodó disztópiák közül tagadhatatlanul az egyik legfigyelemreméltóbb. Ha valaki esetleg nem olvasta volna, íme a fölényes biztonsággal elkövetett történetmesélés szerinti eseménysor, nagyon röviden.

Franciaországban a rendőrök és az úgynevezett fiatalok közötti sorozatos összecsapások véres tragédiába torkollnak. Az iszlamisták elszabadulnak, mint szegény Django a táborozáskor, a folyamatos terror megbénítja az állam működését, az erőszak napról napra növekszik, és rövidesen alle gegen alle, ahogyan azt a hamarosan hasonló cipőbe bújó német mondja. 

Hogy egy tyúklépésnyire vagyunk ettől a mozitól, vagy már lementek a reklámok, és belekeveredtünk a közepébe, és csak pislogunk, mint hal a szatyorban, mindenki döntse el maga. Egy friss, ropogós elemzés szerint egyébként nem sok jóra számíthatunk a közeljövőben, és legkésőbb 2035-ig a nukleáris, űrháborúval tarkított világégést sem ússzuk meg. Eddigi tapasztalataim alapján – amelyek már csak koromnál fogva is számosak – magam azért úgy vagyok ezekkel a jóslatokkal, mint az időjárás-jelentésekkel. Egy napra előre még elhiszem, utána következnek a vak bolgár néni megérzései. Ezért aztán, bár a zöldségek miatt régóta tervezek egy walipinit a veteményes aljába, de azon még nem gondolkodtam el, hogy adott esetben miként lehetne a föld alatti termelőegységet néhány szakavatott mozdulattal – természetesen a YouTube segítségével – atombiztos bunkerré alakítani.

Mondok egy példát, ami talán azt is megvilágítja, honnan jutott már megint mindez eszembe gerillástul, mindenestül. Nem tegnap történt, hanem még a télen, de annyi a baj a világban, hogy annyi baj legyen, akkor valahogy elsikkadt.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Franciaországban. Na jó, egyenesen Párizsban. Itt mindjárt meg is állok, személyes flashback következik, kizárólag a könnyebb érthetőség kedvéért. Jó harminc éve is megvan már, hogy először kiszabadultam Párizsba, és nem véletlenül használom a kiszabadulás kifejezést. És még nagyon elkaptam valamit, valaminek a végét. Egy-két generációval ezelőtt. Feketék és arabok által lakott külvárosi negyedben lett szállásom (olcsó volt, nem impexesként mentem), kenyai kifőzdébe jártam, éjszakánként nyugodtan sétáltam és metróztam, a kutya nem törődött velem.

 A fény városa világított, ragyogott, a kultúra, a művészetek leterítettek, megértettem a vigyázó szemek vetésének intelmét, de halványan ott volt még Fitzgerald zseblámpája is, egy moziban évek óta vetítették Kubrick halhatatlan remekművét, a Mechanikus narancsot, a nők még a Tati áruházból öltözködve is műtárggyá varázsolták magukat, a csavargók útja az impresszionistáktól Morrison sírjáig vezetett. Egy ilyen helyen az ember minimum Le Cléziót olvas egy parkban, és belélegez mindent, amit csak lehet.

Ezen a télen a párizsi Gaité Lyrique színház egy Refugees Welcome című konferenciát rendezett, és szándékaik komolyságát bizonyítandó meghívtak kétszáz illegális migránst is, ingyenjegyeket biztosítva nekik. Igen ám, de a dzsembori olyan jól sikerült, hogy a végén senki sem akart hazamenni. A meghívottak szépen berendezkedtek, olyannyira, hogy az egy ideig még bejáró színészek sem tudták távozásra bírni őket. Aztán feladták. Mármint a művészek. A vendégek viszont hamarjában lettek vagy ötszázan, megérkeztek a dílerek, velük a drogok, jöttek a verekedések, és a környéken megemelkedett a szexuális erőszakok száma. A vendéglátóhelyek sorra bezártak, nyilván senki nem akart halat enni a megváltozott kulturális közegben, aztán maga a színház is sorra került, beütött a csőd, a társulatnak el kellett hagyni az épületet.

Egyelőre ennyi. Azért ezt a darabot mondjuk Artaud és Grotowski kegyetlen színházának modorában színre kellene vinni, mondjuk A zsöllye támadása címmel. A páholyokban bizonyára ott ülnének ennek az állapotnak az előidézői és fenntartói is. A kretének és a megvásároltak, valamint ezek keverékei. Aztán az első felvonás végén rájuk lehetne zárni az ajtót, beszélgessenek egy kicsit a másodikban a zsöllyében fekvő ötszáz ingyenjegyessel.