„Európa területén háború dúl, amelynek a kontinensünket irányító elit, úgy tűnik, nem szívesen vetne véget. A bürokrácia folyamatosan terjeszkedik, és kényszerrel erőlteti rá politikáját a szuverén népekre. A kontinenst a túlszabályozás, az adóztatás, illetve a tőke, a termelési eszközök és a döntéshozatal központosítása nyomja össze, mindezeket pedig meg nem választott, tetteikért felelősségre nem vonható személyek irányítják.”
J. D. Vance, az Egyesült Államok alelnöke történelmi jelentőségű beszédet mondott a müncheni biztonsági konferencián. Nagy felzúdulást váltott ki az illetékesekből. Azok számára, akik értik a reálpolitikát és a korszak jelentőségét, amelyben élünk, ez a globális hatalmi dinamikában bekövetkező tektonikus változást vetíti előre, amely a nemzeti érdekeket helyezi előtérbe, és a védelembe való beruházásokra koncentrál a liberális világrend túlkapásaival szemben.
Vance alelnöknek a szabadság és a biztonság szükségességéről szóló beszédét a legtöbb európai, de legalábbis minden szabadságszerető ember üdvözölte, ugyanakkor a status quo megváltoztatását nem akaró arrogáns bürokratákat és a hataloméhes elitet megdöbbentette és irritálta.
Vance felszólalása nem pusztán egy beszéd volt, inkább az új amerikai attitűd bemutatása abban a sokszereplős folyamatban, amely a többpólusú világrend felé tart. A Trump-kormányzat vezette Egyesült Államok helyesen értelmezte a valóságot: a világ jelenleg átalakulóban van egy új világrend felé. A Nyugat évtizedek óta mutatkozó gyengeségei – amelyek többségét saját maga okozta magának – felbátorították Oroszországot, Kínát, Iránt és Észak-Koreát. Eközben a globális délnek tekintett országok helyet akarnak az asztalnál, és hallatni akarják a hangjukat. Nagy szükség van arra, hogy a Nyugat felismerje a globális dél növekvő befolyását, és egyenrangú partnerként működjön együtt vele, különösen azért, mert a politikai kelet, beleértve Kínát és Oroszországot is, éppen megerősíti szövetségeit, hogy megkérdőjelezze a jelenlegi globális rendet.
Ezek a dinamikák sürgőssé teszik a nemzetközi intézmények megreformálását, a nagyobb energiafüggetlenség kiharcolását, illetve a Nyugat által az elmúlt évtizedekben az új globális rendben való stabilitás biztosítására és az autoriter modellek kiépülésének elkerülésére felépített, törékeny gazdasági modell megváltoztatását.
Amerika a liberális internacionalizmus és az izolacionizmus közötti középutat választja most. Az elmúlt évtizedekben az establishment által képviselt kétkulacsosság, miszerint vagy csapatokat kell küldeni és demokráciát kell exportálni távoli országokba, vagy elszigetelődni a világpolitika fősodrától, teljesen hamisnak bizonyult. Az Egyesült Államok képes arra, hogy úgy összpontosítson belső problémáira, hogy közben a világ előtt álló kihívások megoldásában is az élen járjon. Sőt, ha a határaira összpontosít, ha megtalálja a szükséges társadalmi kohéziót, ha harcol a kulturális marxizmus ellen, csökkenti az adókat, visszanyesi a bürokráciát, ösztönzi a termelést, a beruházásokat és a magánszektorbeli innovációt, növeli a foglalkoztatást, és végül konszolidálja pénzügyeit, akkor éppen ezzel megtalálhatja az erőt ahhoz, hogy felnőjön korunk nemzetközi kihívásaihoz. Ezt teszi most Trump elnök a második ciklusa elején.
Európa eközben a legrosszabb helyzetben van. Valószínűleg a második világháború vége óta nem volt ilyen mélyen. Háború dúl Európa területén, amelyet a kontinensünket irányító elitek a jelek szerint nem akarnak lezárni. A bürokrácia egyre csak terjeszkedik, és kényszerrel erőlteti rá politikáját a szuverén népekre. A kontinenst a túlszabályozás, az adóztatás, illetve a tőke, a termelési eszközök és a döntéshozatal központosítása nyomja össze, mindezeket pedig meg nem választott, tetteikért felelősségre nem vonható személyek irányítják.
A második világháború után Európa úgy döntött, hogy biztonsága garantálását kiszervezi az Egyesült Államok számára, és inkább jóléti intézkedésekre költi a pénzét.
Az elmúlt években ez a felelőtlenség nyílt ideológiai költekezéssé, a woke-izmus, a kulturális marxizmus és a szélsőbaloldali eszmék erőltetésévé degradálódott.
Most Európa mindkettőt akarja. Azt akarja, hogy az Egyesült Államok finanszírozza az európai biztonságot, miközben az öreg kontinens tönkreteszi magát a terméketlen ideológiai célú kiadásokkal, és rá akarja kényszeríteni az Egyesült Államokra a saját eszméit, politikáját és álláspontját. Itt az ideje, hogy Európa felnőjön, és rájöjjön, hogy nem kényszerítheti rá az akaratát azokra, akik finanszírozzák őt!
Európának először is meg kell változtatnia az irányt, el kell távolodnia a szocializmustól és a kulturális marxizmustól, amely belülről bomlasztja. Másodszor, többet kell befektetnie a biztonságába, de a NATO-n belül.
Amikor az Egyesült Államok azt mondja, hogy Európának a saját biztonságára kell összpontosítania, az nem azt jelenti, hogy az amerikaiak cserben hagyják szövetségeseiket. Ez csupán azt jelenti, hogy Amerika olyan megbízható partnert keres, amely képes a saját erejéből is helytállni, és nem jelent terhet az Egyesült Államok számára. Nekünk, európaiaknak, örülnünk kellene az amerikai álláspont ezen változásának, már ha figyelembe vesszük a saját érdekeinket.
Az európai vezetők szeretik, ha elkényeztetett gyerekként kezelik őket. Most itt az ideje, hogy felnőttként viselkedjenek, hogy közös nevezőt találjanak az Egyesült Államokkal, változtassanak a központosított gazdasági és politikai modelljükön, és segítsenek megtartani a nyugati hatalmi egyensúlyt.
A nyugati dominanciájú világrendet az Egyesült Államok nem képes egyedül megtartani. Erős országok koalíciójára van szüksége, amelyek mindegyike megőrzi saját méltóságát és értékeit, ugyanakkor mindegyik együttműködik a másikkal a közös célok érdekében. Ez megvalósítható. Csupán olyan vezetőkre van szükség, akik kellően előrelátók és körültekintők ahhoz, hogy megtalálják a szükséges egyensúlyt, és megfékezzék a háborús uszítókat anélkül, hogy magukat feláldozzák a békepolitika oltárán.
A szerző a Danube Institute vendégelemzője
