Ma a konzervatívok kezében van Washingtonban a Fehér Ház (és az állami adminisztráció), a kongresszus, valamint a legfelsőbb bíróság is. A sebeit nyalogató demokrata ellenzék helyett a „negyedik hatalmi ág”, a fősodratú média támad. De érdekes taktikával teszi. A lejáratók lejáratója, a The New York Times például nem sajnálja rá az energiát, hogy valami igazán kínosat ásson elő Trumppal kapcsolatban – kérdés persze, mi lenne vajon a szokásos „füstölgő pisztoly” megfelelője egy szexügyben? –, szerkesztőségi állásfoglalásában viszont előre bebiztosítja magát az ellenkező esetre, mint aki maga sem hisz az egészben: „Ne bízzanak az aktákban! Trump a manipuláció esettanulmányává tette az Epstein-sagát”.

Nem biztos, hogy a jó irányban alakul számukra ez a történet. 

Miért öltözött össze Clinton Epsteinnel egy másik fotó tanúsága szerint? Mi következik ebből?

Ne legyünk képmutatóak – Amerika sem az. Érdekes egyensúlyban fér meg egymással, hogy népessége jelentős része legalábbis kötődik valamely vallásfelekezethez, nem istentagadó, ugyanakkor az Egyesült Államok a szexuális szabadosság, benne a pornográfia hazája is. Trump és Clinton lényegében egyidősek – jövő nyáron tölthetik be a nyolcvanadik életévüket –, egyikük sem szent emberként szerzett ismertséget, mindkettejükben inkább azt tartotta nagyra kinek-kinek a tábora, hogy meg tud oldani olyan dolgokat, amelyeket mások nem. Trump helyett, akinek életvitelét „New York-i stílusként” magyarázta meg magának a Republikánus Párt, most akár korábbi alelnöke, a szentfazék Mike Pence is lehetne a Fehér Ház lakója. De nem véletlenül nem ő az. Pence nem megoldóember – ez utóbbi márpedig fontosabb követelmény.

Emlékezhetünk arra is, hogy Clinton saját impeachment-eljárásának nem az volt a fő kérdése a Monica Lewinsky fehér házi gyakornoknővel folytatott viszonya ügyében: hogyan nem használták rendeltetésszerűen az ovális irodát, hanem hogy hazudott-e eskü alatt. Mert az már nem erkölcsi kérdés, némi hancúr a szőnyegen, miközben Hillary Clinton valahol a keleti szárnyban George Washington összes műveit jegyzeteli, hanem jog és kőkemény politika. Ahogy a prostitúcióval, kerítéssel, szexuális kényszerítéssel, kiskorúak kihasználásával átszőtt Epstein-borzadály is az. (Az Egyesült Államokban önmagában a prostitúció is törvénytelen, kevés kivétellel – legalábbis elvben.)

Fiatalok és későn érők kapaszkodjanak: voltak idők, nem is régen, még Melania Trump is emlékszik rájuk, amikor a Trump és a Clinton házaspár baráti kapcsolatot ápolt egymással. A világot fekete-fehérben szemlélőket az is kiábrándíthatja, hogy Donald Trump a 2000-es éveket a Demokrata Pártban töltötte. Jól olvasták, Bill és Hillary Clinton, valamint Joe Biden pártjában. Csakhogy régóta más már a felállás. Nemcsak azért, mert ellentétes oldalon állnak, hanem azért is, mert Clinton fogatlan oroszlánként tölti mindennapjait, Trump viszont az Egyesült Államok és a nyugati világ első embere. Ellenfelei benne keresik az amerikai Zsolti bácsit, hogy Szőlő utca módjára politikai ballaszttá dagasszanak jogi és erkölcsi vizsgálódásokra önmagukban érdemes visszás eseteket, bűncselekményeket.

Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk! – keveset mondogathatta az ismert vígjáték címét Epsteinnek nemzetközi körének két brit tagja, akik nemrég alaposan ráfáztak a vele való kapcsolatra. 

Az előbbié a politikailag jelentősebb, az utóbbié – III. Károly uralkodó öccseként – a nagyobb név a világmédiában. Mandelson, akit felmentettek az ősszel a washingtoni nagyköveti tisztségéből, már szánja-bánja Epsteinnel és Maxwellel való viszonyát. Valamikor, Tony Blair korszakában az egyik legbefolyásosabb munkáspárti politikus volt, négy éven át az EU kereskedelmi biztosa is. Hátralévő karrierjében a Lordok Házába járogathat vissza vitázni. András herceget – aki mindent tagad – a saját családja fokozta le az egyre dagadó botrány nyomán közrendűvé; ma már Andrew Mountbatten-Windsornak kell szólítani. A véletlenek igen különös egybeesése lenne, ha nem ő lenne a levelezésekben az A. monogrammal jelzett férfi, aki a Windsorok balmorali kastélyából írva kért újabb „kifogásolható barátokat” Maxwelltől…

Ám az amerikaiak nemigen hisznek az ilyen ügyekben az államnak, sőt minél több dokumentumot zúdítanak rájuk, annál kevésbé. Nagyjából az egynegyedük fogadja el, hogy 1963-ban Lee Harvey Oswald egyedül ölte meg John F. Kennedy elnököt, ahogyan azt is, hogy Eps­tein meg maga akasztotta fel magát. A közbizalom nem iratok függvénye.