A baloldal százéves mérlege

1994 óta valamennyi baloldali kormány tevékenysége a totális csőd tankönyvi példája lehetne; volt, aki ezt be is vallotta.

Fotó: Illyés Tibor Forrás: MTI/Illyés Tibor

Az elmúlt százegynéhány évben vajon mit valósított meg a magyar baloldal, ami a közjót szolgálta, amire méltán büszke lehet, ami előtt kalapot emelhetünk? A kérdés azért is nehéz, mert a baloldal nem egységes, térben és időben is erősen tagolt.

Csakhogy nekünk, magyaroknak 1919-ben, majd később 1945 után is a lehető legrosszabb, az orosz mintájú bolsevik-kommunista terror jutott osztályrészül.

Mit tehetünk hát a hazai baloldalt értékelő-minősítő mérleg pozitív serpenyőjébe? A földosztást? A másoktól eltulajdonított földek kegyes szétosztását, hogy a következő pillanatban a földhöz juttatott embereket behajtsák a termelőszövetkezetekbe? Vagy a kilakoltatásokat és államosításokat követő bérlakás-osztogatást?

És mit tehetünk a mérleg másik, negatív serpenyőjébe?

Elsőként Károlyi Mihály asszisztálását a kommunisták hatalomátvételéhez, a páncélvonaton utazgató, véres kezű Szamuely Tibor és társainak vörösterrorját, az általuk bevezetett proletárdiktatúrát.

Másodikként a rendszerszintű, kékcédulás választási csalást és a szalámitaktikás Rákosi gátlástalan rémuralmát. Ezzel összefüggésben pedig százezrek Magyarországról való kényszerű elmenekülését. A háborút követő újabb, súlyos emberveszteséget.

Harmadikként az Államvédelmi Hatóság létrehozását, általa emberek megkínzását, hamis tanúzásra vagy kierőszakolt vallomásra való kényszerítését. A pártközpontból irányított koncepciós pereket. A vérbírókat. Kistarcsát, Recsket és Hortobágyot. Ahol sokak ítélet nélkül, embertelen körülmények között, porig alázva, kényszermunkára fogva raboskodtak, és jobbik esetben megnémult túlélők lettek.

Negyedikként az egyházak és papok kegyetlen üldözését, a szerzetes- és apácarendek feloszlatását; ezáltal is a társadalmi kohézió tudatos rombolását.

Ötödikként az államosítást, a korabeli vállalkozások felszámolását, a kifosztott tulajdonosok üldözését. És ezzel együtt a vállalkozó kedv kiölését az igyekvő, tehetséges emberekből.

Hatodikként a magyar történelem meghamisítását, irodalmi művek, színdarabok tiltólistára helyezését. A tényeket leírni merészelő könyvek és folyóiratok bezúzását, költők és írók olykor életfogytig tartó elhallgattatását.

Hetedikként a fiatalok továbbtanulásának pusztán származási alapon való megakadályozását.

És ezzel még koránt sincs vége a felsorolásnak; a Kádár-korszak puha diktatúrájának például már nem is jutott hely a korlátozott teherbírású mérleg negatív oldalán.

Az emberi jóhiszeműségre vagy az irigységre és gyűlölködésre építő, ígérgető-uszító, erőszakos baloldali politika nehezen vagy soha nem gyógyuló sebeket ejtett és ejt ma is a társadalom testén. És tudatosan, gátlástalanul rombolja a társadalmi kohéziót.

A baloldal kétes sikerének az a titka, hogy egyszerű, szimpatikusnak látszó gondolatokkal képes megbabonázni és félrevezetni a jóhiszemű, tapasztalatlan embereket. Csalfa ígéretekkel kecsegtetve irreális követeléseket és hamis vádakat ültet az emberek fejébe. Azért is sikeres, mert nincsenek erkölcsi fenntartásai, és így könnyen alkalmazkodik a mindenkori helyzethez. Ha kell, akkor álruhát ölt, divatos zöldre sminkelten mutánsként kelleti magát. Vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt. Bármilyet. Tény, hogy a fiatal generációk fogékonyak a vonzó csomagolású, ám káros baloldali gondolatokra. Nem véletlen, hogy a rutinos baloldal – a fiatalok tapasztalatlanságával visszaélve – épp őket használja faltörő kosként a hatalom megszerzése, majd megtartása érdekében. A lóvátétel mesterei ellen csak a történelem alapos ismeretében lehet védekezni, különben minden megismétlődik. És a lóvátételt sosem követi a jóvátétel.

Napjaink baloldala pedig meghonosította a tagadás kultúráját: nolimpia, no határvédelem, no atomenergia, no Liget-projekt, no Belgrád-vasút, no nemzeti konzultáció, no keleti vakcina, no Fudan Egyetem, no határon túli magyarok, no bármi. Még a családpolitikai intézkedések támogatásában sem voltak egységesek!

A baloldal mindent eláruló végbizonyítványa az, hogy sok évtizednyi pártállami hatalomgyakorlás után sem voltak képesek az országot demokratikus keretek között kormányozni. Mert a kormányzáshoz nem elég a puszta hatalom. A kormányzás nem egyenlő az idegen hatalmak által tollba mondott parancsok szolgai módon történő végrehajtásával.

1994 óta valamennyi baloldali kormány tevékenysége a totális csőd tankönyvi példája lehetne; volt, aki ezt be is vallotta. A baloldali kormányok mérhetetlen károkat okoztak például a stratégiai ágazatok külföldi kézre juttatásával, a nemzeti vagyon elkótyavetyélésével, Magyarország jó hírének nemzetközi téren való rombolásával.

A képzeletbeli mérleg törvényszerűen felborult, mert pozitív serpenyője üres, a negatív pedig csordultig tele megbocsáthatatlan bűnökkel, jóvátehetetlen károkkal. A beismerés és a bocsánatkérés természetesen elmaradt. Ráadásul a baloldali ámokfutás egyre gyorsuló tempóban ma is folyik, erős nemzetközi hátszéllel és tehetős szponzorokkal támogatva. Fittyet hányva hazánk szuverenitására, nemzeti érdekeire. Csakis azért, hogy a baloldal ismét megkaparinthassa a hatalmat, és cserébe engedelmes, távvezérelt helytartók lehessenek. Mert a haza mindenek után.

Száz év türelmi idő elteltével nincs és már nem is lehet bocsánat az elkövetett bűnökre, a súlyos mulasztásokra.

Mint a Rákosi-korszakba beleszületett ember mit is mondhatnék még a jóhiszemű, de bizonytalan választópolgároknak, a hitetlenkedőknek, a tájékozatlanoknak, de legfőképp a fiataloknak? Olvassák csak el Fekete István Zsellérek című, korábban betiltott könyvét! És az 1945 és 1956 közötti időszakról szóló, Fehérváry István által írt Börtönvilág Magyarországon című könyvet. Ha van hozzá lelki erejük.

Hát legyen! Végezetül mindenkinek ajánlom a XX. századi diktatúrák áldozatainak emlékére létrehozott Terror Háza Múzeum meglátogatását. Ahol napjaink diktatúrázói is szembesülhetnének a valódi, immár kőbe fagyott diktatúrával, annak felelőseivel és tárgyi bizonyítékaival. S ha mindezeket megtették, akkor már csak egy kérdés marad hátra: tényleg ezt akarjuk? Újból?

A szerző nyugalmazott egyetemi docens

(A borítóképen Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke, frakcióvezetője napirend előtt szólal fel az Országgyűlés plenáris ülésén 2020. február 17-én. Fotó: MTI/Illyés Tibor)