Begyűrűző elmebaj

A genderlobbi szlogenjeit sikoltozók most honnan veszik maguknak a bátorságot, hogy tollba mondják, ki hogyan nevelje a gyermekét?

Majd három éve indította el az Alapjogokért Központ a politikailag korrekt nyugati agymenésekről szóló hírszemléjét. A Mandiner.hu-n minden héten jelentkező „Bolond lyukból” elnevezésű rovatban hétről hétre igyekszünk felhívni a figyelmet arra, hogy a nemzetközi érzékenyítő brigádok rózsaszín ködbe burkolt propagandájának köszönhetően miképpen puhul, tunyul el a Lajtán túli világ és a vértelen szépelgők kórusának engedve hogy dönti önszántából romba saját civilizációját.

Volt és van ebben a hírszemlében minden, mi progresszív ízlésnek oly bájos: miért is jogos más kultúrák és persze a felekezeten kívüliek jogainak tiszteletben tartása miatt betiltani a karácsonyfa-állítást és betlehemezést nyugat-európai nagyvárosokban; miért is bizonyíthatóan a fehér felsőbbrendűség megnyilvánulása a Holdra szállás; hogy miért pusztán a „rendszerszintű rasszizmus” miatti elkeseredett segélykiáltás az, hogy Amerikában magukat társadalmi igazságharcosoknak nevező paramilitáris egységek vesznek uralmuk alá városrészeket; vagy hogy az abortuszok száma egyenes arányosságban áll környezettudatosságunkkal, hiszen nem elég, hogy Földanyánk túlnépesedik, ráadásul a kis csecsemők olyan szintű környezetszennyezést jelentenek, amely a nyersvegán kommunák életét kérlelhetetlenül tönkreteszi.

Mielőtt szó bennszakadna, hang fennakadna, tovább is van: transz- és interszexuális szereplőkkel teletömött képregények; nagy, rózsaszín nyuszinak öltözött queer – a homoszexuális egy kategóriája –, aki óvodában tart tolerancianövelő felolvasóestet leszbikus „mesehősökről” kisgyerekeknek; vagy ott vannak a nemátalakító műtétre és hormonkezelésre rábírt tinik, akiket maradi szüleik ellen fordítanak, mert meg akarják akadályozni, hogy fiatalkori hóbortból egy életre tönkretegyék magukat. Valójában mi magunk sem tudtuk sokáig, hogy mindez komoly-e (mert viccnek azért igen durva lenne), vagy kínunkban nevessünk azon, hogy az (egykoron?) létező szocializmus vezető ereje, a hülyeség vette át a hatalmat Nyugaton. A „Bolond lyukból” célja igazából az, hogy felmutassuk a rossz példát – és azt is, hogy a rossz példa ragadós, nyugatról keleti irányba terjed. Kis túlzással azt állíthatjuk, hogy amit a hollywoodi popipar elkezd feljátszani – legyen szó akár a férfiuralmat legyőzni igyekvő nőkről, az etnikai sokszínűség szépségeiről, a multikultiról, a „modern” családról vagy a nemiségüket folyékony, változtatható identitásként megélő celebekről –, az a maga hol komótos, hol szélvészgyors tempójában világhódító körútra indul.

Sokan persze minderre legyintenek idehaza, az egyes eseteket extremitásnak, az azok miatti ijedtséget eltúlzott percreakciónak, a mindebből felsejlő félelmet pedig fantomharcnak titulálva. Sokan úgy vannak ezzel – a jobboldalon is –, hogy lehet, a nyugati ember túl kecsessé vált a magány szabadságának ónsúlya alatt, de elképzelhetetlen, hogy ez mifelénk is megtörténjen. Sokan bíznak benne, hogy a szivárványszínű mozgások lompos árnyainak osonása nem sötétítheti el a „keleti ember” elméjét, hogy mi sokkal józanabbak, egészségesebbek, normálisabbak vagyunk, mint azok, akik velünk szemben folyamatosan saját „fejlettebbségükre” hivatkoznak.

És ez valamennyire így is van. Tény, hogy míg a „haladó” nyugati trendek vonásai kegyetlenül eltorzultak mára, a sokat korholt „kulturális el- és lemaradottságunkból”, (fél)perifériásnak nevezett fejlődésünkből ­fakadóan a sok hülyeség is lassabban szivárog át mihozzánk. De szivárog, a „csendes eső” stratégiá­ja, érzékenyítésnek nevezett agymosó képlete valamennyi progresszív társadalmi igazságharc esetén, tértől és időtől függetlenül ugyanaz. Ahol (még) nem teljesen perzselődött fel a társadalmak kollektív tudata (így volt ez a „fejlett” országokban még akár 20-30 évvel ezelőttig is), ott nem ajtóstul rontanak a házba a felvilágosult eszmék divatosnak beállított pompájukban. Először csak udvariasan kopogtatnak, mint a kültelki porszívóügynök, hogy felkeltsék a potenciális kuncsaftok nyájas figyelmét. Először előadják a marketingszöveget, bemutatják a jelenlegi és lehetséges alternatívákat, rendbe szedett bájukkal csak beszélgetni szeretnének erről-arról.

Sanda fortélyossággal kihasználják az újdonság keltette hangulatot, a kíváncsiság rút bűnét, majd amikor beszédbe elegyedett velük az ember, úgy érezheti, mintha már régtől fogva jöttek volna őhozzá. Kiderül, hogy a múlt nem is úgy volt, ahogy azt gondoltuk, hogy a nagyanyáinktól tanultak mától fogva másképpen vannak, és hogy a modernség füveskönyve mindenre kínál gyógyírt – olyan bajokra is, amelyekről nem is tudtuk, hogy baj. Nemcsak az derül ki, hogy a több ezer kilométer távolságból általuk idehívott vándorlók a testvéreink, hogy az abortusz nem is gyilkosság, hanem jog, vagy hogy a drogfogyasztást népszerűsítők valójában „a közösségük jogaiért küzdő aktivisták”. A bevezető hőstettek után arra is fény derül, hogy a természet sem az, aminek gondoltuk: hogy nem az ura az embernek, hanem fordítva. Most, hogy beengedtük őket hajlékunkba, már ­otthonias magabiztossággal magyarázzák el, hogy a férfi az nem is férfi, a nő az nem is nő, ezeket csak mi képzeltük be magunknak – vagy tanultuk így nagyszüleinktől –, a nemi identitásaink, „szerepeink” valójában cseppfolyósak. És mivel „az életkor csak egy szám” (ahogy kretén módon hirdeti ma már az UEFA is), erről a gyerekeknek is tudniuk kell, hiszen nem foszthatjuk meg őket attól, hogy szabadon, önkiteljesítő módon élhessenek.

Dolgoznak is ezen aktívan az említett porszívóügynökök, a jóemberkedő arcot fintorgató gendercivilek. Nem tudom, ez volt-e a kezdet (vélhetően nem), de tavaly valamelyik leszbikus egyesület nekilódult a gyerekek „érzékenyítésének” a Meseország mindenkié című országháborító könyvecskével, hogy minden hat éven aluli ovisban verjen gyökeret: Jancsi lehet Juliska és fordítva. A távolba készülődő vágy sajnos itt maradt és falánk sietséggel előadta, hogy „a család az család”, akkor is, ha egyébként nem az (az egyik kiváló támogató szerint „alkossa is a családot bármennyi ember” – tehát a három „apa” belefér, remélem).

Eme incselkedő és jól előkészített dilivonatra szállt fel ártó indulattal a Háttér Társaság a Melegekért (1997-ig „a Homoszexuálisokért”) és fordult adatigényléssel az államhoz, hogy megtudja, hány kisgyereken végeztek Magyarországon nemi szervüket is érintő műtétet és hogy ezen beavatkozásuk alapjául milyen diagnózis szolgált. Bár a Nyílt Társadalom Alapítványok által százmilliós nagyságrenddel támogatott szervezet valami ­uniós kutatási projektre hivatkozik, a valós cél igencsak nyilvánvaló: az egyébként a kisbaba egészségének megőrzését és a normális működés helyreállítását célzó beavatkozások statisztikáit akarják majd „bizonyítékként” lobogtatni, bemutatandó, hogy e gyermekeket „megfosztották” interszexualitásuktól. Indoklásul rá­adásul azt is előadták, hogy kifejezetten szükséges a szülők jogainak korlátozása a tekintetben, hogy gyermekük „milyen nemű emberként nőjön föl”.

A genderlobbi akciója nemcsak súlyos adatvédelmi és alkotmányos aggályokat vet fel, hanem erkölcsieket is. A „senki se szóljon bele, ki mit csinál a hálószobájában” szlogenjét sikoltozók most honnan veszik maguknak a bátorságot, hogy tollba mondják, ki hogyan nevelje a gyermekét? Nyugaton a trollkodás már ­odáig jutott: bíróság tiltja meg a szülőknek, hogy beleszóljanak abba, ha pubertás gyermekük az agymosás hatására visszacsinálhatatlan nemátalakító műtétnek veti magát alá. És az ilyen traumatikus beavatkozáson tinédzserkori hóbortból áteső gyerek felnőttkorban majd joggal kérdezheti szüleitől: „hol voltatok, amikor meg kellett volna védeni engem?”

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

A borítókép illusztráció

Forrás: pexels