„A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” (Mt 18,6)
Ahogy a háború a politika folytatása – csak más eszközökkel, már Clausewitz szerint –, úgy igazából a politika meg a háború folytatása. Bár a politika küzdelmes jellegét éppen azok igyekeznek elhazudni, akik maguk is a totális ideológiai nyomásgyakorlást művelik, elég nyilvánvaló, hogy a posztmodern lényege a kulturális, pontosabban a kultúráért való harc. Lehet ezt „szellemi hadviselésnek”, „világnézetek konfliktusának” vagy éppen a „lelkekért folytatott viaskodásnak” nevezni – amelyet persze nem álcázott páncélosokkal vagy lopakodó repülőgépekkel vívnak, de a módszer maga talán még inkább leplezett és somfordáló. Ahogy a kombattáns műveletek célja is az, hogy egyik vagy másik hadviselő fél rákényszerítse a maga akaratát, így végső soron uralmát a másik életére, úgy a XXI. századi kulturális-politikai konfliktusok jó része is az életmódra, az azt meghatározó alapfeltételekre összpontosul.
Nevezik ezt soft-powernek (puha hatalomgyakorlásnak), hibrid hadviselésnek is – amelyben a katonai és gazdasági képességeket kiegészíti az „információs hadviselés” –, amelynek, mint minden háborúnak a világ kezdete óta, a lényege: a narratíva uralása. Legyen szó reguláris hadviselésről, gerillaharcról, partizánakciókról, mindenki tudja: a hátország bomlasztásával, az agyak átkalibrálásával, a „mi történetünk” sikeresebb eladásával lehet igazából gyors fegyverletételre kényszeríteni a frontokon szolgálókat, majd utánuk az egész társadalmat. Ezen információs hadviselés, a „nagy narratívák” átalakítására tett kísérletek alól a legkurrensebb témák sem kivételek, sőt igazából ezek mutatják ennek az új típusú, jóemberkedésbe burkolt hadjáratnak az igazi arcát: migráció, multikulti, faji alapokon nyugvó „antirasszizmus” (lásd BLM), genderideológia, abortusz- és eutanáziaünneplés vagy éppen drogliberalizáció (sic!).
Valamennyit kamuflázs eszközökkel álcázva, „emberi jogi ügyként”, „egyenlőségkérdésként” adják el, először a radar alatt hozva be a témákat, a valódi célt elfedve, hogy az ne váljon egyből detektálhatóvá – majd kellő időben, amikor az ingerküszöböt el nem érő „információmorzsák” megfelelő hatást értek el, az „ügyet” már megkérdőjelezhetetlen „jóként”, a politika által nem vitatható „európai értékként” vagy „nemzetközi standardként” prezentálják. A Honvédségi Szemle így ír erről a hadviselési képességről: „A hosszabb távú, nagyobb károkozásra képes módszer, hogy az ingerküszöböt kísérlik meg feljebb tornászni, hogy egy későbbi időpontban végrehajtott tevékenység már ne ütközzön olyan ellenállásba, amire korábban még számítani lehetett. Itt a társadalom kollektív öntudatának, identitásának legkülönbözőbb módszerekkel történő megváltoztatására, például »érzékenyítésre« kell gondolnunk. Egyes hibrid hadviselők megpróbálhatnak az oktatási, kulturális, szórakoztatóipari, közösségimédia- és egyéb soft power struktúrákon keresztül olyan hatást kifejteni, aminek következtében akár hosszabb idő múlva, de a társadalom önként fog hozzájárulni a hibrid hadviselő érdekeinek megfelelő lépésekhez.”