Nagyot fordult a színházi világ

„A kultúra nemzeti alap”– ez volt a hétfői tüntetés egyetlen és legfontosabb jelmondata, és ezt az elmés egysorost szavalta a javarészt a főváros színházaiból verbuválódott csoport.

Budapest, 2019. december 9. A Szabad ország, szabad város, szabad mûvészet címmel, a szabad színházakért, a kultúra függetlenségéért tartott demonstráció résztvevõi a belvárosi Madách téren 2019. december 9-én. MTI/Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

„A kultúra nemzeti alap”– ez volt a hétfői tüntetés egyetlen és legfontosabb jelmondata, és ezt az elmés egysorost szavalta a Madách téren összegyűlt, javarészt a főváros színházaiból verbuválódott, színészekből álló csoport.

Az egybegyűlteket bajosan tudnám tömegnek nevezni, tekintettel az Örkény Színház előtt szerényen megbújó keskeny tér méreteire és adottságaira. Persze lehet ötvenezres tömeget hazudni, voltak is ez irányú próbálkozások a független-objektív sajtóban, csak nem érdemes.

A tüntetőknek csillogott a szemük a harci láztól, arcuk pedig csak úgy lángolt a dühtől, úgy buzgott fel bennük a haragtól fűtött tettvágy. Színművészeink azért voltak ilyen nagyon feldúlva, mert úgy értesültek, hogy a csúnya, gonosz, populista politika (értsd: Fidesz) bele kíván szólni abba, hogy kik lehetnek a jövőben a színházak igazgatói. Amúgy nem akar. (Persze igény lenne rá.) Meg sok más badarságról is, például hogy megszűnik a Nemzeti Kulturális Alap.

De muszáj neki. Ugyanis úgy általában a politika igen gyakran kénytelen úgymond beleszólni a színházak vezetőinek kiválasztásába, aminek az a roppant prózai oka, hogy Magyarországon nincs magánmecenatúra, csak állami.

Ami praktikusan azt jelenti, hogy szinte minden színháznak az állam, illetve a főváros a fenntartója. Illetve léteznek csak állami fenntartású színházak, úgynevezett állami intézmények, ilyen az Operettszínház, az Operaház és a Nemzeti Színház, de sokkal gyakoribb az a konstrukció, amikor a főváros a fenntartó, ám a központi költségvetés is súlyos százmilliókkal járul hozzá az adott teátrum működési költségeihez, azaz vegyes fenntartásúak.

Ilyen az Örkény, a Katona, a Radnóti vagy a Víg. Mely színházak vezetőit eddig, miután meghallgatta a szakmai bizottságok ajánlását, a fideszes támogatással megválasztott Tarlós István nevezte ki. (Az állami fenntartásúakét pedig az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője.) Még úgy is, hogy mindenki, még az előző főpolgármester is tudta, hogy az intézményekben bemutatott színdarabok finoman szólva sem szimpatizálnak a kormánnyal. És most tényleg nagyon finoman fogalmaztunk.

Aktuál- és identitáspolitizálás zajlott, zajlik ezekben a színházakban. Ami nem csoda, hiszen a hétfői tüntetésen mind a felszólalók, mind a tömegben lévő tüntetők kinyilvánították, hogy liberálisnak, ellenzékinek vallják magukat, és ilyen liberális, ellenzéki színházat akarnak csinálni a továbbiakban is, mely tevékenységükbe nem tűrnek beleszólást, azonban pár száz milliót viszont – mi az hogy, nagyon is! – el tudnának még viselni, hiszen a diktatúrának kutya kötelessége eltartani őket, a kormány ellen harcoló rettenthetetlen és semmitől sem félő forradalmárokat.

Ami tényleg igazán érdekes felvetés. Egyrészt azért, mert ha én történetesen úgy gondolnám, hogy az országomat egy elnyomó, a nép pénzén élősködő és sanyargató hatalmi elit, a Fidesz irányítja, akkor valószínűleg nem a diktatúra százmillióból szeretném megdönteni a rezsimet.

Persze én sosem voltam liberális, így nem is érthetem a liberális logikát. Komoly tétben mernék fogadásokat kötni arra is, hogy még soha, egyetlen igazi forradalmár sem állt neki habzó szájjal követelőzni, mondjuk Fidel Castrónak vagy Kim Dzsongunnak emigyen: „Drága jó elnök úr, illetve kedves vezető, legyen már olyan jószívű, ajándékozzon meg pár millió pesóval vagy vonnal, ellenkező esetben forráshiányra hivatkozva kénytelen leszek felfüggeszteni azt a tevékenységemet, amely az ön megbuktatását célozza meg.

Kérem, értse meg, egész országunk érdeke, hogy mielőbb eltakarodjon a hatalomból, ami forradalom nélkül kivitelezhetetlen, márpedig a forradalom, mint azt ön is bizonyára tudja, roppant drága műfaj, úgyhogy meg kell értenie, szükségünk van forrásokra. És mivel országunk buta, maradi, mucsai lakossága pedig nem hajlandó elegendő pénzt áldozni szent forradalmunkra, önre hárul a megtisztelő és nemes feladat, hogy pénzelje az ország felszabadításának és az ön felakasztásának költségeit.”

Szóval azért ez nem így szokott menni. Diktatúrától pénzt kuncsorogni a diktatúra megdöntésére: ez valami liberális hungarikum. Ahogyan az is, hogy egy színház, amely elsőként dolgozta ki a saját belső szabályzatát a sze­xuális zaklatások kezelésére, elsőként haknizta körbe a baráti sajtót azzal kapcsolatban, hogy hurrá, nekik már van chartájuk, aközben majdnem egy éven keresztül eltitkolta az intézmény falain belül történt súlyos esetet.

Az esetet pedig olyan ügyesen hallgatta el a Katona és Máté Gábor, hogy lényegében a mai napig nem tudjuk biztosan, pontosan mit is csinált Gothár Péter a meg nem nevezett színésznővel. Illetve a sajtóban megjelent egyik írás miatt annyit mégis tudhatunk, hogy Go­thár hátulról megölelte, lefogta az áldozatát, majd benyúlt a bugyijába. Ami azért tényleg elég súlyos dolognak tűnik, és ha valóban ez és így történt, akkor bizony nem túlzás kijelenteni, hogy Máté Gábor egy bűncselekményt próbált eltussolni.

Ezért volt legalábbis furcsa hallani a nők ellen elkövetett erőszakos esetekre máskor oly érzékenyen reagáló felszólalók felháborodását, hogy egy fideszes politikus zaklatószínháznak nevezte a Katonát. Pedig nem olyan bonyolult dolog ez. Ha a színházunkban nem történik szexuális zaklatás és/vagy hatalommal való visszaélés, és a színházunk igazgatója nem próbálja meg tizenegy hosszú hónapon keresztül elhallgatni a színházunkban történt szexuális zaklatást, akkor szinte biztosan el tudjuk kerülni az olyan kellemetlen helyzeteket, hogy a színházunkat holmi politikusok zaklatószínháznak nevezzék.

De arra is hallhattunk magyarázatot, hogy miért lesz végül minden színdarab ellenzéki hangvételű. Művészeink állítása szerint a kultúrának, a színházcsinálásnak, hasonlatosan a humorhoz és az újságíráshoz, ellenzékinek kell lennie. Valószínűleg egy tisztességes, intelligens és tájékozott ember is csak és kizárólag ellenzéki lehet. No meg liberális.

Amivel azért van egy egészen aprócska bibi. Mégpedig az, hogy bennünk még élénken él, milyen színházat csináltak ugyanezek a hölgyek és urak, amikor Gyurcsány Ferenc rohamrendőrsége símaszkok mögé bújva szemeket lőtt ki és végtagokat tört el. Amikor válogatás nélkül kardlapozták, viperával verték véresre az Astoriánál és a környékbeli utcákban a békés embereket és gyanútlan járókelőket. Amikor szétlopták az országot, amikor nokiásdobozokban hordták ki az állami vállalatoktól a közpénzt. Amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányozta az országot, akkor valamiért sohasem sikerült ellenzéki színházat csinálni. Sas József és a Heti hetes sem az őszödi beszéden, a parlamentet kordonnal körbezáró Gyurcsányon, hanem Orbánon gúnyolódott, de a Népszava, a Népszabadság meg a Nap-kelte is csak addig volt ellenzéki, ameddig a Fidesz kormányzott.

Amikor Máté Gáborék barátai vezették az országot, akkor eszükbe sem jutott a kormányt kritizálni és „örök ellenzéki” színházról hazudozni, hanem szünet nélkül az Árpád-sávos zászlóktól, a radikális jobboldallal összekacsintó Fidesztől, a gárdistáktól, a homofób, cigány- és zsidógyűlölő magyaroktól, az ajtón dörömbölő barna veszélytől rettegtek. És hálásak voltak a balliberális kormánynak, amely üldözi ezeket a szélsőségeket és súlyos százmilliókkal támogatja az identitáspolitikai háborújukat.

Mára nagyot fordult a liberális színházi világ. Ma egy olyan ellenzéki összefogás hívei, amelyben helyet kapott a Duna-parti cipőkbe köpködő, horogkereszttel üzenő Kulcsár Gergely és az Adolf Hitlert idéző Budai Lóránt, de a miniszterelnököt cigányozó balosokkal sincs már gondjuk. És persze az is egy óriási hazugság, hogy a kultúra alapvetően liberális. Nem, kedves liberálnáci kolléga!

Nincs olyan szabály, hogy egy színdarab csak liberális lehet, hogy csak akkor képviselhet értéket, ha a melegházasság bevezetése, a transzneműek elfogadása vagy a menekültek befogadása mellett érvel. Ezek nem egyetemes értékek, amelyeket mindenkinek kötelessége tiszteletben tartania, amely célok megvalósításáért mindenkinek muszáj lenne aktuál­politikai utalásokkal teletűzdelt művekkel harcolni. Nem lesz pusztán attól valami rosszabb alkotás, ha a produktumban olyan üzenet van elbújtatva, mint hogy hazánk védelme és családunk biztonsága fontosabb, mint a sokszínű, ám a terrortámadások és tömeges nemi erőszakok által sújtott Nyugat-Európa utolérése.

És attól sem rosszabb egy színdarab, ha létrehozói és előadói nem a szivárvány, hanem a hagyományos család mellett érvelnek. De legalább kiderült, mit élhet át, mekkora munkahelyi diszkriminációnak lehet kitéve az a művész, aki nem liberális, hanem konzervatív értékrendet vall.

S bezzeg az sem zavarja a liberális rendezőket, hogy Karácsony Gergely, azaz a politika beleszól a kultúrába, és kirekeszti onnan Dörner Györgyöt vagy Bán Teo­dórát. Utóbbiak nem liberálisok, így hát még csak embernek sem számítanak.