Megszólaltak a belvárosi botanikusok. Igaz, a nyárfát nem tudják megkülönböztetni az akácfától, a feketenyarat a szürkenyártól pedig már végképp nem. Egyetlen növényt ismernek fel biztosan, a vadkendert, de azt is csak feldolgozott formában és szagról. De ez nem baj, mert így legalább a tények nem zavarják őket az ítéletalkotásban.
Most éppen az úgynevezett méhlegelők lekaszálásán akadtak ki. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a méhek nem legelő állatok, ennek következtében nem is legelhetnek, de a szép új liberális világban, ahol az is megoldható, hogy férfiak szüljenek gyereket, biztosan ezt is meg lehet majd oldani valami jó kis méhátalakító műtéttel. A közbeszédben elterjedt elnevezés miatt azonban ezúttal én is a méhlegelő kifejezést fogom használni.
Szóval az egyik ilyen méhlegelő lekaszálását egyikük éppen a magyar paraszti kultúra és a néphagyomány szembeköpésének nevezte. Tekintettel arra, hogy tanyasi lakosként és gazdálkodóként érintett vagyok, és gyermekkorom nem egy nyarát töltöttem el több évtizede méhészkedő erdőmérnök édesapám mellett, tetőtől talpig beöltözve és izzadva, több száz méhcsalád között, nekem is lenne egy-két gondolatom a témában.
Először is, méhek azért vannak, mert a méhészek szaporítják őket. Méhészkedés nélkül, csak úgy a világban létező és lézengő méhek alig lennének. És az ő természetes élőhelyük sem Budapest. Ezzel az erővel vaddisznószórókat, őzetetőket, nyalósót és vaditatókat is lehetne elhelyezni a fővárosi parkokban, hátha arra téved néhány őz vagy vaddisznó, a budapesti biodiverzitást növelendő. Méhlegelőre ott van szükség, ahol méhek vannak. Persze lehet, hogy egy-egy méhlegelőn a Főkert munkatársai néhány kaptár méhet is elhelyeznek, és a főváros méhészeti tevékenységbe is kezd, kérdés, hogy ennek Budapesten van-e létjogosultsága. Amennyiben úgy döntenek, hogy igen, akkor itt hívom fel a figyelmet, hogy a méheknek vizet is szoktak kitenni, és azt rendszeresen pótolni, mert különben bármilyen szép színes virágos rét mellett szomjan döglenek.
