A napokban megjelent hír szerint 2024-től Oscar-díjra csak olyan filmeket lehet jelölni, amelyek a politikai korrektség jegyében a négy előírásból legalább kettőben teljesítik a feltételeket, vagyis a téma, a főbb szereplők, a stáb és a „közönségfejlesztés” területén faji, nemi kisebbségeket helyeznek a középpontba, köztük az LMBTQ-kat.
Ez a szabályzat a cenzurális eljárásokat juttatja eszembe, amelyek azonban térben, időben és jellegben erősen különböznek egymástól. Az első, ami felvetődik, ha már Hollywoodról van szó, a Hays-kódex, ami amerikai filmproducerek önkéntes tiltólistája volt 1938-tól az 1960-as évek végéig olyan képekről vagy szövegrészletekről, amelyek sérthetik az amerikai közönség egyes rétegeit. A lista szerint nem javasolt vonzónak ábrázolni a bűnözést, nem szabad lejáratni a nemzeti és a vallási jelképeket, illetve tilos a káromkodásnak és a meztelenségnek számos formája.
Bármilyen meglepő, ez az önkéntes tilalmi lista csupa olyat tartalmaz, amivel egy józan ember nem él vissza akkor sem, ha nem figyelmeztetik rá. A társadalom értékeit negatív színben feltüntetni művészi stílusban sem utal jó szándékra. A jogvédők szerint ma sem szabad megsérteni senkit az identitását alkotó nemi, faji, vallási kérdésekben. Ma mindezt a kisebbségi csoportokra értik, a többséget – hogy tömören összefoglaljam –: a fehér, heteroszexuális, keresztény férfit (és nőt) lehet negatív színben feltüntetni.
Amikor azonban a Hays-kódexet fogalmazták meg, a világ még nem volt annyira mediatizált, agymosott, mint ma. Amerikában akkor még egy józan többség volt a társadalom gerince, amely az Európából hozott, még az óhazainál is puritánabb erkölcsök szerint élt. Miért ne érdemeltek volna védelmet az értékeik?
Ilyen írott és íratlan szabályok, mint a Hays-kódex mindig is voltak és vannak szerte a világon, és nem mindig tartják ezt cenzúrának. A muszlim világban még egy csók sem csattanhat el a vásznon, mégis százmilliók nézik például az indiai, a bollywoodi filmeket, többen, mint a hollywoodiakat. A művész könnyen elutasítja a tiltást, mert lehet különbség a tiltás betű szerinti olvasata és a szellemisége között is.
Lehet, hogy egy rendező azért mutat egy negatív példát, hogy azt a közönség elutasítsa, egy áldozatot pedig azért, hogy együttérzést váltson ki iránta. Nincs egyetlen recept, de azért egyes filmekről, alkotókról, korszakokról meg lehet állapítani, hogy azok átlépték-e a határt; illetve csorbát szenvedett-e egy mű, amiért nem hagytak benne, mondjuk, egy durva káromkodást, erőszakos vagy pornográf jelenetet.
Nem vagyok a tiltás védelmezője, de néha a tiltás az alkotókat kreatív megoldásokra serkenti, és átélhetőbb, esztétikusabb megoldást találnak. A túlzott erőszak és szex eleve nehezen válhat művészivé, mert nem ad teret a nézői képzeletnek és befogadásnak, csak támad, mint egy gőzhenger. A durva erőszakot és a pornót nem cenzurális okokból nem tartják művészetnek. Az más kérdés, hogy a durva erőszakot és a szexet a közönségfilmes rendezők és a művészfilmesek is folyton be akarják emelni a kelléktárukba, de ezek nagyon kevés kivételtől eltekintve öncélúvá válnak vagy, ami még rosszabb, a normális világ lebontásának eszközeivé, ami már az alkotói filozófiák elméletében is megtalálható.
Felénk a hangosfilm első évtizedében, már az 1930-as években is voltak a Hays-kódex iránymutatásához hasonló tiltások, és Amerikához hasonlóan itt is a tradicionális, keresztény erkölcsök alapján szervezett társadalomban. Mivel felénk kisebb a piac, a film nem élt meg állami támogatás nélkül, ezért a pénzosztó bizottsági politikusok is vétóval éltek egy-egy erőszakos vagy szexuális tartalmú film vagy jelenet kapcsán, bár nem mindig indokoltan. Hadd említsek egy cenzurális történetet, amely indokoltnak tűnik mai szemmel is. Szőts István már 1942-ben meg akarta filmesíteni Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényét. A könyvben az idehaza maradt asszony, úgy tudván, hogy a férje elesett a háborúban, egy orosz katonával állt össze. Ezt a történetelemet mind egy 1942-es konzervatív, mind egy 1947-es kommunista bizottság elutasította, és bizony, nem lett volna könnyű ezt elfogadtatni az emberekkel, akik nemrég a bőrükön tapasztalták meg a háború borzalmait. A film 1947-ben elkészült, és nem orosz katona lett az új férj. Én nagyon tisztelem Szőts Istvánt és a művészetét, de jobb lett a film, hogy nem vállalta ezt a provokatív terhet. A filmet ettől még az épp hatalomra kerülő Rákosi betiltatta, mert neki már az is sok volt, hogy a film egy búzaszentelő körmenettel kezdődik.
Itt már el is érkeztünk a tiltásnak egy romboló, improduktív fokára, amikor a kommunista diktátor egy társadalmilag elfogadott, senkiknek nem ártó szokást, egy búzaszentelő körmenetet tiltott be. A kommunista időszak tiltásai épp a társadalmi értékek és az igazság megjelenítése ellen irányultak. Gondoljunk az Eltüsszentett birodalom (1956), A nagyrozsdási eset (1957) és A tanú (1969) című filmekre. Éppen ezért visszás, hogy Réz András, aki a rendszerváltás előtt (1983 és 1987 között) a Művelődési Minisztérium film-főigazgatóságának művészeti osztályvezetője (tehát a filmfőcenzor helyettese) volt, és személyesen foglalt le – akár hivatalos határozat nélkül is – ellenzéki hangvételű filmeket, 2020-ban prédikáljon a művészet szabadságáról. Amit nem is védett meg annyira, mert az Ez itt a kérdés (2020. szeptember 10., M5) című vitaműsorban még kicsit féltette is az Oscar-jelölt filmeket a beavatkozástól, bár nyomban azzal kezdte, hogy ez az új szabály kijátszható; utána egy interjúban már értékítélet nélkül tette hozzá, hogy semmi vész, ezentúl csak más lesz a film.
Nem lesz más, mert az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia elvárásai az utóbbi években már egyre erőteljesebben érvényesültek. Meg kell nézni az utóbbi évek Oscar-díjas filmjeit. Csak most süllyedtek oda, hogy az elvárásokat le is írták. Cikkem mindezt A víz érintése és a Fantasztikus nő című, 2018-ban díjazott amerikai (angol nyelvű) és külföldi filmről igazolja. Feketék, homoszexuálisok már az 1970-es és az 1980-as évektől megjelentek a hollywoodi filmekben, és egyre pozitívabb színben, fokozva az érzékenyítést.
Nem mindegy tehát, hogy egy önkéntes vagy elvárt tiltás mit vagy kit védelmez vagy támad. Vajon a fehér, heteroszexuális, keresztény férfit és nőt, annak identitásfilmjeit védi valami? Könnyű átesni a ló túloldalára. 2020-ban a legjobb angol nyelvű film Oscar-díját egy nem angol nyelvű koreai film, az Élősködők nyerte.
A cenzúra mára fokozatot lépett, mert nem tiltást fogalmaz meg, amit könnyebb kijátszani és „megoldani”, hanem előírást. Ez már durvább beleszólás az alkotói munkába.
Végül tegyük fel a kérdést, hogy kinek miért érdeke erősíteni ezt az elváráscenzúrát. A gazdasági háttérhatalomnak, amely az amerikai filmgyártásban is érdekelt, a profit maximalizálásán túl az a célja, hogy minél több konzumidiótát termeljen. Az identitásukban meggyengített emberek sebezhetőbbek, terelhetőbbek, többet fogyasztanak stb. A gyártóknak számít a nézettség és a jegybevétel is, de ezt reklámokkal is tudják emelni. A forgalmazók számítanak a nem amerikai, nem fehér és nem angol nyelvű nézőkre; illetve a nézők empátiájára, akik megsajnálják a megfelelően ábrázolt nemi kisebbséget, az LMBTQ-t is. Akik jó üzleti érzékkel készítik és forgalmazzák a filmeket, azok az empátiakeltőnek álcázott identitásrombolás mellé csatolnak klasszikus közönségcsalogató tartalmakat, mint például humor és akció, illetve külön eszköz a reklám, aminek köszönhetően a sikerre vitt film ma már egy vagy két hétvége alatt termeli meg az árát és a profitját.
Vajon miben érdekeltek az alkotók ebben a folyamatban a pénz és a hírnév szerzésén túl? A gyártó hatalom olyan filmterveket és alkotókat juttat lehetőségekhez, akik eleve identitásproblémásak, hasznos idióták. Akik nem tudnak alkalmazkodni a helyi normális többséghez – egy felekezethez, egy regionális és nemzeti közösséghez –, és akik eleve pajzsként tolják maguk előtt a szélsőséges (nem őshonos) kisebbségeket, az LMBTQ-kat, a bűnözőket, a minket megszálló migránsokat, hogy ne tűnjön fel az ő, elvileg kisebb másságuk. Ezek az alkotók úgy képzelnek el bármilyen közösséget, hogy mindenki „semlegesedjen fel” hozzájuk a történelme, nyelve, neme, kultúrája, minden identitásképző fogódzója feladásával.
Az identitásháború már több évtizede zajlik az amerikai, a nemzetközi és sajnos a magyarországi filmiparban is, csak Oszkár bácsi most, utólagosan tette közzé a hadüzenetét.
A szerző esztéta, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa
