Végel, a hamis próféta

A délvidéki kulturális diskurzust is teljesen megfertőzte a kirekesztő liberalizmus.

Ez az írás – bár elsőre úgy tűnik – korántsem az irodalomról szól, hanem a politikáról. Jobban szeretném, ha a délvidéki irodalmunk lenne a témája, de nem lehet az, és nem miattam.

Két Kossuth-díjasunk van. Írók. Majdnem egyívásúak, nyolcvanévesek. Tolnai Ottót személyesen ismerem, földim. Régen láttam, visszavonultan él. Tolnai Ottó erkölcsi érzéke nekem példás. Már nincs köze sem a magasan szárnyaló ideálokhoz, sem a pocsolyák felszínét súroló hétköznapi ostobaságokhoz. Nyugalmat akar. Érezni szeretne, és talán megérteni valamit abból, amit eddig még nem sikerült megértenie. Néha Palicson, néha a tanyáján időz. Ha csendesen ücsörög is az íróasztalánál, aligha a jelenre, inkább a múltra fókuszál.

Volt persze idő, mikor a jelen kérdései foglalkoztatták. Most a múltból merít. Rendjén van ez így. Életművének kertje termőre fordult, a gondolatai kerek ligetében nincsenek irtványok. Nem tanít, nem oktat ki senkit. Helyette mesél, mert az öregek szeretnek mesélni. Mindvégig a művészetből merítkezik – úgy vélem, ez lehet a célja –, mert akiknek hajlamuk van a nagy és örök pillanatok megragadására, azok szemében alkotóként lenni mindhalálig: igazi kegyelem. Abban az izgalmas folyamatban megmaradni, amiben az emberi teremtő szellem kiteljesedhet – eltagadhatatlanul a legnagyobb megnyugvás és kielégülés.

A másik érdemesültet csak közvetve ismerem. A kilencvenes évek elején a tartalékos katonai frontszolgálat, vagyis Vukovár meg Szentlászló pokla elől sokadmagammal Magyarországra szöktem. Hontalanként portrékat rajzoltam aluljárókban, később pedig a református egyház kiadójánál raktári segédmunkásként dolgoztam. A havonta kipostázott kiadványok, új kötetek közé az újvidéki író csomagjába rendszeresen belecsempésztem valami apróságot: kézműves könyvjelzőt, naptárkát, zsoltáros zsebkönyvet, amelyekhez egyházi képeslapot írtam: Végel Lászlónak tisztelettel, egy délvidéki olvasója. Akkoriban ugyanis majdhogynem felnéztem Végelre.

A húszas éveim elején zavaros volt fejem a túl messzire mutató eszméktől. Nyugpontot nem találtam: a sokaságban egy voltam a lázadásra szakosodott, a világot megváltani készülő, szépreményű, ám valójában önmagukkal is hadilábon álló ifjak között. Hittem a szabadelvűségben. A kiteljesedés iránti vágyamtól csak az antikommunizmusom volt markánsabb. Poétikusan éretlen korban mi másra vágyik az ember, mint hinni, feltétel nélkül? (Idekívánkozik, hogy aki olykor nem szégyelli ifjúkori énjének vadhajtásait, annak vagy nem sikerült felnőnie, vagy hülye.)

A kiábrándulásom gyors volt. Amikor sokadjára szembesültem vele, hogy a liberális demokrácia szószólói valójában rendre a régi nómenklatúra köpönyeget váltott kegyeltjei, elkezdtem visszakozni. Egy darabig eltartott, míg az akaratbénaságot leküzdve más irányba léptem. Jól tettem. Megleltem helyemet, ahol nemcsak az igazságom zsinórmércéjét kaptam meg, hanem az értékrendemmel együtt az identitásom is rögzült egy életre. Minderre rásegítettek a Végel-félék, az a szellemi elitnek tekintett vajdasági/magyarországi kompánia, amelyik erkölcsi ítészként évtizedek óta láthatatlan rabláncon tartaná, legszívesebben karámba zárná a magyar kultúrát. Ebbe az akolba jóformán minden érvényesülni vágyó alkotónak muszáj volt, és ma is muszáj bekéredzkednie.

Nemhogy elvárják, meg is követelik, hogy hűségesküt tegyen nekik mindenki, aki kicsit is fogékony a művészetre. Ha valaki erre nem hajlandó – vagy mert előbbre tartja az egyén valós szabadságát, vagy mert politikailag nem tud azonosulni a liberális internacionalista nézeteikkel –, menten kegyvesztetté válik. Vagyis az ő narratívájuk szerint tehetségtelenné. Éppen emiatt a délvidéki kulturális diskurzusban ma is nemkívánatosnak, disszonánsnak, sőt szentségtörőnek nyilvánított minden ellenvélemény. Ez is az lesz, tudom. Nem baj.

Oda jutottunk, hogy ma a vajdasági magyar közéletben a nemzeti oldal iránti vállalt elkötelezettség egyúttal a kirekesztettség vállalása is.

Ott tartunk, hogy a normalitás erényeit az abnormalitás iparkodik felülbírálni. Legyen szó a nemek közötti evidenciákról, az illegális bevándorlás aggasztó jelenségéről, vagy a hagyományok abszolút értelemben vett tiszteletéről – a szabad gondolkodás, a szabad véleménynyilvánítás vezérszónokai­nál senki nem szeretné jobban kontrollálni a szabadságot és a külön utas véleményeket. Ez a hipokrita sunyiság az igazán vérlázító. A tolerancia púdere mögé bújva csöppet sem elegánsan kizárnak mindent, ami az ízlésüknek nem megfelelő. És ez már régen nem esztétikai problémákat felvető kérdés. Ez már csak a politikáról szól.

Miként Budapesten anno Konrád György, úgy az újvidéki Végel László is folyton kivetkőzik a méltán kívánatos írói semlegességből, és a fősodrú politikacsináló szerepkörében akar tetszelegni. Érdemeit, képességeit messze meghaladó módon prófétál. Visszatetsző, amit művel. Végel a minap egy szerb lapnak nyilatkozott, s hogy mekkora szereptévesztésben szenved, arra a délvidéki magyar olvasóközönség hangos nemtetszése megfelelő választ adott. „A szerb ellenzéknek figyelemmel kell kísérnie mindazt, amit a magyarországi ellenzék tesz, amely három katasztrofális vereséget követően is képes volt talpra állni és egyesülni” – nyilatkozta Végel László író a Tačno.net hírportálnak, majd a jeles férfiú abbéli meglátásának adott hangot, miszerint „Orbán Viktor aranykora a végéhez közeledik”. Merthogy a nacionalizmusoknak befellegzett, a vezető réteg „félelemben él”. Bájos, ugye?

Roppant cinikus, egyben röhejes, hogy azok rezsimeznek meg diktatúráznak teli szájjal, akik a titói jugoszláv korszakban a kommunista párt erőszakkal megszerzett hegemóniáját védték foggal-körömmel, tollal, tintával, de leginkább a folyamatosan leírt hazugságokkal. Hol mint Végel és társai, pártbizottsági ülésekre kipirultan igyekezvén, hol unalmas szerkesztőségi gyűléseken, de mindig simulva annak a langyos tenyérnek a vonalához, amelyből a sarzsit kapták. Az önigazgatású szocializmus krémje mára így válhatott az általuk kívánatosnak tartott demokrácia harcias szószólójává. Értsd: addig és attól van demokrácia, ameddig a nekik kedves erők vannak hatalmon.

Ha netán nem a szájuk íze szerinti eredményt hozza a népakarat, mint Magyarországon vagy éppen Szerbiában, ahol szintén erős felhatalmazást nyert az ottani kormány, menten diktatúráról kezd delirálni a „szellemi elit”. És ilyenkor a szavazó többség politikai akarata sem számít, lenézően, gőggel beszélnek a választókról. Sosem fogom megérteni, hogy egy a valóságtól elrugaszkodott, mindenféle gyakorlati érzék nélküli alkotó ember miként veszi magának a bátorságot, hogy a napi politika világának rideg realitásait mellőzve profetikus kinyilatkoztatásokra ragadtassa magát? Lehet a közéletet bírálni, sőt kötelesség is, az igazmondással együtt. Ám van az a szint, amely után a politika mint szakma már kineveti a szélről bekiabálót, és igaza van.

Persze, érteni véljük, mi is Végelnek meg az övéinek a szándéka. A maguknak kedves rendszerben részt vevők az évek hosszú során át szépen körbe-körbe simogatják egymást. Így terem meleg hangú ajánlás, pozitív kritika, az összefonódó kapcsolatokon át számos hazai és külföldi megjelenítő felület mellett elismerés. Vállveregetés, kis díj, nagy díj, még nagyobb díj. Életmű kipipálva. Hisz a kellően tehetséges, az illő oldalon kellően harcos és kellően szabadelvű alkotó, kellő mértékben képviselte a kánon érdekeit, a nemzetekfelettiség, a kvázi tolerancia meg egy csomó rózsaszínű dolog hithű harcosa volt. A régi kommunisták ma is ugyanazok, még annak árán is, hogy a délvidéki magyar társadalom már több ízben, világosan kimutatta, semmi kedve a liberális kurzus támogatásához. Gyurcsánynak és a magyar ellenzéknek nevezett galerinek csupán azok szurkolnak, akik mint régen, ma is profitálni akarnának az akol melegéből. Akárhogy erőlködnek, hívó szavukra a magyarság Szabadkától Versecig enyhe undort leszámítva meg se rezzen.

Röszkétől délre pontosan tudja a bácskai-bánáti nemzetrész, ki az, akinek sokat köszönhet, és ki az, akinek soha nem szavazna bizalmat. A többiek meg? Csak hadd duzzadjon a fősodrú eszmétől az életművük vitorlája! A hajóik orra keletről most a fényességes nyugatra mutat, rakterükben a haladónak mondott, demokratikus poggyászukkal. Épp csak a délvidéki magyarság iránti felelősség hiányzik abból.

A szerző grafikus, szerkesztő

(Borítóképen: Pósa Károly karikatúrája Végel Lászlóról)