Sőt éppen ellenkezőleg! A torna felejthetetlen mérkőzéseket adott. Az Argentína–Egyiptom nyolcaddöntő a kétgólos egyiptomi vezetés, az argentin feltámadás és Messi újabb főszerepe miatt már önmagában elég lenne egy világbajnokság emlékezetéhez. Norvégia menetelése, Brazília legyőzése, Haaland gólveszélyes játéka, az össznépi skandináv evezés örökre felejthetetlen marad; az Argentína–Anglia elődöntő pedig mindent felvonultatott, amitől egy vb-meccs klasszikussá válhat: történelmi terhet, indulatot, fordulatot, világklasszisokat és drámát az utolsó percekben.

A szakmai szempontokat feszegetve a labdarúgást érő általános kritika, miszerint a modern futball túlzottan sematikussá vált. Tökéletes erőnlét, általános taktikai elemek, egybemosódott kulturális jegyek – a csapatok ugyanúgy játszanak, a játékosok egyre inkább csupán tökéletesen képzett alkatrészek a futószalagról lejött egységes gépezetben. A világbajnokság erre is rácáfolt. Messi, Mbappé, Michael Olise, Haaland, Bellin­gham és Kane nem olvadt bele a taktikai rajzokba. A nagy meccseket továbbra is nagy egyéniségek döntik el.
Mbappé tíz góllal lett gólkirály, ami önmagában történelmi teljesítmény, hiszen legutóbb Gerd Müller jutott két számjegyű eredményig, még 1970-ben, összességében pedig 22 góllal immár a világbajnokságok történetének legeredményesebb labdarúgója.

Az egyetlen súlyos szakmai fenntartás a VAR működése. Nem maga a videóbíró a probléma, hanem az, hogy a hatásköre túlságosan nagyra nőtt, miközben a rendszer kezelői továbbra sem képesek minden helyzetben következetesen alkalmazni. Az egyértelmű hibák javítása helyett egyre gyakrabban milliméteres lesek, kiragadott képkockák és hosszú jogértelmezések döntik el a meccseket. A FIFA a 48 csapattal és 104 találkozóval megbirkózott; azzal még nem, hogy a futballt nem lehet teljesen monitorokra és vonalakra bízni.
Ne beszéljünk mellé: a világbajnokság ma már hatalmas üzleti vállalkozás. A televíziós jogok, a szponzori szerződések, a vendéglátócsomagok és a jegyeladás dollármilliárdokat mozgat meg. A 2026-os torna ezen a téren is rekordot dönt. Az előzetes és részleges adatok alapján a FIFA bevétele elérheti a 15 milliárd dollárt, jóval meghaladva a korábbi várakozásokat. A drága jegyek és a dinamikus árazás jogos kritikát váltott ki, de az üzleti siker vitathatatlan.

A helyszíni érdeklődés szintén példátlan. Több mint hatmillió néző fordult meg a stadionokban, a mérkőzésenkénti átlag  64-65 ezer körül alakulhat, a stadionok kihasználtsága meghaladta a 99 százalékot. Ez egyértelműen Amerika sikere, sőt varázsa. Az olvasztótégelyben már rég nem csupán angolszászok, németek, franciák és mindenféle európai népek élnek, hanem egyre nagyobb számban spanyol ajkúak Közép- és Dél-Amerika szinte valamennyi országából, sőt japánok, koreaiak és irániak is – és még sorolhatnánk –, akik a világbajnokság alatt szurkolóként amerikaiból visszavedlettek őseik utódaivá.

A televíziós összesítésre várni kell, de aligha kétséges, hogy e téren is új dimenzióba lépett a világbajnokság. A több mérkőzés miatt a teljes globális elérés szinte bizonyosan rekordot hoz, az Egyesült Államokban pedig már most történelmi adatokat mértek. Az USA–Belgium nyolcaddöntőt az angol és spanyol nyelvű közvetítéseket együtt számítva mintegy 42 millióan látták. Ez a Super Bowltól természetesen messze van, az NBA, az NHL és az MLB (baseball) mérkőzéseinek többségét azonban felülmúlja. Az amerikaiak nem cserélik le az NFL-t a „soccerre”, de egyre többen értik és élik meg a futballt. Ebből hosszabb távon az MLS profitálhat a legtöbbet.

A legfontosabb érv mégsem a 308 gól, a hatmillió néző vagy a 15 milliárd dollár. Hanem az, hogy a gigantikus üzleti gépezet mögött megmaradt az ember. A német és a curacaói játékosok közös imája a mérkőzés után, majd az angolok és a franciák hasonló gesztusa azt mutatja, hogy a legkeményebb versenyben is létezhet tisztelet és közösség, a globális minták korában is erősek a hagyományos értékek.

A hetente mesés vagyonokat kereső játékosoknak a világbajnokság mindennél fontosabb. Erről árulkodik, ahogy például Jude Bellingham a vesztes elődöntő után elveszítette a fejét. A vb nem egy újabb műsorszám a végtelen futballnaptárban. Életük talán egyetlen lehetősége, amelynek elvesztése feldolgozhatatlan fájdalmat, könnyeket és olykor vállalhatatlan indulatot vált ki.

Argentína története ugyanezt a szenvedélyt mutatja más formában. Messi iránt nemcsak a lelátó rajong, hanem világsztár csapattársai is. Amikor az angolok keményen szabálytalankodtak vele, az argentinok egy emberként termettek ott, hogy megvédjék. Számukra ő egyszerre kapitány, példakép és nemzeti ügy; általa saját történelmi küldetésükben is hisznek. Kár, hogy a döntőben az addig zseniálisan meccselő Lionel Scaloni kapitány magára hagyta minden idők legjobbját, akinek így csak néhány villanását csodálhattuk meg – talán utoljára.

Akárhonnan nézzük, sikeres a világbajnokság. A futball világa kitágult, de nem hígult fel. Az üzlet minden korábbinál nagyobbra nőtt, de nem nyelte el a játék szellemét. A taktika fejlődött, de a sztárok megmaradtak. A technológia néha rátelepedett a mérkőzésekre, de a szenvedély újra és újra áttörte a szabályértelmezések és reklámfelületek falát. A FIFA termékké tette a világbajnokságot, de a futballt magát még mindig nem tudta megszelídíteni. Szerencsére.