Az összetartozás érzése erőt és hitet ad, még sokkal földközelibb ügyekben is. Sokkal jobb együtt, akár egy lepukkant pinceklubban is bélyeggyűjtő szakkört tartani, mint kívülről befelé mutogatni és a bélyeggyűjtőket minősíteni, hülyézni, kifigurázni. Üdvösebb valami mellett, valamiért tenni, lenni, mint folyamatosan viszolyogni, elhatárolódni, riogatni. A kontraszt összevethetetlenül élesebb, ha a törésvonal a magyarság legmélyebb tragédiája mentén húzódik. Mert a tatár, a török, a német, az orosz, a két világháború, a holokauszt családokat, városokat, tájegységeket, generációkat tört össze, emésztett fel, de Trianon tértől és időtől független, örök trauma.
Akkor is az, ha a szelektív memória és történelemszemlélet mindig mindenről megemlékezne, csak éppen az országvesztést feledné. Akkor is, ha e kérdés csupán nálunk osztja meg jobb- és baloldalra a nemzetet, miközben a szomszédoknál a posztkommunisták vedlettek át a legharsányabb hazafiakká. Akkor is, ha jövőre nehéz lesz úgy méltó módon tisztelegni a századik évforduló előtt, hogy közben a visegrádiakkal és a románokkal, nemzeti kisebbségeink „többségeivel” együtt küzdünk az élhető Európáért.
A légiesedő határok és a világháló korában azonban így is sokkal kedvezőbb az esélyünk a megmaradásra, a gyarapodásra, az összetartozásra, mint az elmúlt évszázadban bármikor. A külső feltételek adottak ehhez. Már csak idebent kell rendet teremtenünk.
