Követendő példa

A Maccabi Játékok irigylésre méltó sportesemény. Bárcsak követni tudnánk a példáját a Magyar Játékok megrendezésével, szerte a világon negyven magyar közösség bevonásával, megszólításával.

Talán a magyar fülnek idegenül, sőt kissé erőszakosan hangzó Maccabi szó az oka. (Azaz inkább Makkabi, a magyar helyesírás inkább ezt az alakot kívánná meg, amely a Makkabeus szóból ered. Történetileg ismert, a makkabeusok voltak azok a harcos zsidók, akik a Krisztus előtti első és második évszázadban szembeszálltak a szír elnyomókkal. De ne vesszünk el a terminológiai részletekben.) Vagy az 1906-ban alapított VAC, a Vívó és Atlétikai Club, a két világháború között is nyíltan cionista sportegyesület, amely a – tévesen – zsidó klubnak bélyegzett, valójában egészen a vészkorszakig asszimiláns elveket vallott, nevében is magyar MTK-nak szintén ádáz ellenfele volt.

Hiszen a nemzetközi zsidó sportmozgalomhoz (Maccabi World Union) csatlakozva a VAC 1989-ben Maccabi VAC néven alakult újjá. Mindenesetre miért is tagadnánk, előzetesen lehetett bennünk némi idegenkedés a Budapesten megrendezett Maccabi Európa Játékokkal kapcsolatban.

Fölöslegesen. Az esemény pontosan azt szolgálja, amit a Maccabi VAC honlapján is olvashatunk a Rólunk menüpont alatt: „Az egyesület célja a sport megszerettetése, és a sporton keresztül a zsidó identitás fejlesztése.”

Először is, sportolni jó, ezt ma már mindenki elfogadja. Másodszor, ha a mai, atomjaira hulló világban valaki az identitás fejlesztését tűzi zászlajára, azt csak üdvözölni lehet. Van, aki a népi kultúra ápolásával, van, aki a történelmi múlt művészi megjelenítésével, s van, aki a sport segítségével szolgálja ezt a célt.

A Maccabi-mozgalom ráadásul nemcsak a zsidó identitást, hanem a nemzeti érzést is erősíti. Maradva a magyar csapatnál: a versenyzők magyar zászló alatt szerepelnek, ha győznek, a magyar himnuszt játsszák el a tiszteletükre, kicsit idejét múlt kifejezéssel élve, a magyar színeket képviselik. S ahogy Jusztin Ádám, a Maccabi VAC elnöke fogalmazott az érdeklődésünkre még a megnyitó előtt: hivatalosan azok nevezhetnek a játékokra, akiknek a négy közül legalább az egyik nagyszülőjük zsidó származású, de nem várnak el rabbi által lepecsételt, hivatalos okmányt – a Maccabi befogadó jellegű világias sportmozgalom.

Olyannyira, hogy Heisler András, a Mazsihisz elnöke tekintélyén sem esett csorba azáltal, hogy maga is részt vett a versenyeken, sőt a masters kategóriában meg is nyerte az ezerötszáz méteres gyorsúszást. Az ő példája egy a sok közül: a kellemetlen, de elkerülhetetlen forgalmi korlátozásokat leszámítva a Maccabi Játékok küzdelmei minden helyszínen kiváló hangulatban zajlottak.

S van itt még egy járulékos haszon, amit fölösleges lenne elhallgatni. Magyarország, szűkebben Budapest ismét bizonyította nemcsak a zsidó közösségnek, hanem a nagyvilágnak, hogy még egy háromezer zsidó résztvevőt érintő eseményt is képes biztonságban, terrorfenyegetettség nélkül, a résztvevőket a szabadság érzetétől mégsem megfosztva, precízen megrendezni. Ennek a sikernek mint politikai tőkének persze ára is van. Egész pontosan meg is tudjuk határozni, hogy mennyi. Ötmilliárd forint. Durván ennyi a budapesti Maccabi Játékok büdzséje. Magyar kormánygarancia nélkül az esemény rendezési jogát aligha nyerte volna el Budapest. Egész pontosan úgy is fogalmazhatunk, a játékok költségét szinte kizárólag a magyar állam finanszírozta.

A Maccabi Játékok irigylésre méltó sportesemény. Bárcsak követni tudnánk a példáját a Magyar Játékok megrendezésével, szerte a világon negyven magyar közösség bevonásával, megszólításával. Még ha arról álmodozni is fölösleges, hogy ha az esemény egyszer megvalósul, akkor mondjuk a Kolozsvárott sorra kerülő sokadik Magyar Játékok költségeit szinte kizárólag a román állam állja. De a jó példa adott. Az erősekre nem irigykedni kell, hanem követni őket a siker felé vezető úton.