Összeférhetetlenek

Megerőszakolt, majd kirabolt egy fiatal magyar lányt, akit előzőleg droggal kínált, az áldozat védelmére kelő amerikai férfit pedig megrúgta egy harmincéves szomáliai férfi.

A rendőrök a támadót még aznap délután elfogták Forrás: police.hu

Megerőszakolt, majd kirabolt egy fiatal magyar lányt, akit előzőleg droggal kínált, az áldozat védelmére kelő amerikai férfit pedig megrúgta egy harmincéves szomáliai férfi a rendőrség alapos gyanúja szerint. Nem Mogadishuban. És nem is Berlin rossz hírű Neukölln vagy London ugyancsak hírhedt Newham kerületében. Hanem itt, Budapesten, Erzsébetváros egyik parkjában, hétfőn.

A szubszaharai gyanúsított oltalmazottként tartózkodik hazánkban. A bevándorlási hivatal fogalomtára szerint tehát „olyan személy, aki ugyan nem felelt meg a menekültkénti elismerés feltételeinek, de fennáll annak a veszélye, hogy származási országába történő visszatérése esetén őt súlyos sérelem érné, és nem tudja vagy az e veszélytől való félelmében nem kívánja hazája védelmét igénybe venni”. Hogy pontosan milyen alapon nyerhette el a magyar állam védelmét, a jogot az itt tartózkodásra, rejtély.

Az oltalmazott definíciójából következően nem vallási üldözött. Mondjuk nem is nagyon lehetne, hiszen a muszlimok az Open Doors nemzetközi jogvédő szervezet adatai szerint lényegében kiirtották a keresztényeket Szomáliában, ahol az iszlám fundamentalizmusnak a XIX. századig visszanyúló és máig ápolt, sőt mi több, népszerű hagyománya van.

A legnagyobb szomáli hős, Mohamed Abdullah Hasszán az 1890-es években kezdte megszervezni „dervisállamát”, bevezette a saría jogot és dzsihádot hirdetett a keresztények ellen. A fenti okból és politikai kultúra híján politikai üldözött sem lehet. (Szomália a gyarmati időket követően tett ugyan néhány bátortalan lépést a lenini úton, de csakhamar darabjaira esett, s az utóbbi fél évszázadát tulajdonképpen anarchikus viszonyok között töltötte, az egyetlen stabil „intézményt” alighanem a törzsek jelentik.)

Bár az élet férfiként sem lehet könnyű Szomáliában, nőként európai szemmel nézve minden számítás szerint maga a pokol: olyan országról beszélünk, ahol a nők jogfosztottak, létezésük egyedüli célja férjük és fiúgyermekeik kiszolgálása. Beszédes adat, hogy egy 2010-es UNICEF-jelentés szerint a szomáli nők 94 százalékának nemi szervein súlyos vagy közepesen súlyos csonkítást végeztek kislánykorukban. Ez a női körülmetélés.

Összegzésként megállapíthatjuk tehát, hogy ez a férfi olyan kultúrából érkezett, olyan társadalomban szocializálódott, amely nem tűr meg más világnézetet, alacsony sorban tartja a nőket és fontos törvénye az erőszak. Nem menekültként érkezett ide, nem azért, mert hazájában különösebben kilógott a sorból, hanem azért, mert otthon valamiért kényelmetlenül érezte magát. A liberális ihletésű nemzetközi egyezmények által ránk rótt kötelezettségek miatt pedig a magyar jogszabályok – reméljük, már nem sokáig – megengedik neki, hogy itt maradjon.

Még egyszer: miért is? Mert „fennáll annak a veszélye, hogy származási országába történő visszatérése esetén őt súlyos sérelem érné, és nem tudja vagy az e veszélytől való félelmében nem kívánja hazája védelmét igénybe venni”. Ebbe a körbe egyébként nagyon sok minden belefér, többek között az is, hogy az illető egy bűnöző, akire kézlevágás vagy kötél vár otthon valamilyen barbár törzsi szokás vagy a saríabíróság ítélete alapján.

Mi pedig reménykedhetünk benne, hogy az ilyen oltalmazottak majd beilleszkednek közénk, hogy hasznos tagjai lesznek a társadalmunknak, mert ha nem, abból a molesztálástól a tömegmészárlásig bármi lehet.

Vagy választhatjuk az ellenállást, elutasíthatjuk a bevándorlást, a kvótákat, a szivárványtársadalmakat, a Soros-tervet; és küzdhetünk egy új, keresztény Európáért, benne egy magyar Magyarországgal, amelynek senki nem szabhatja meg, kit kell beengednie. Szerencsénkre a kormány ezt teszi.