Petőfiékről csak szőrmentén esett szó.
Mi maradnánk a Tizenkét pont fölvezető gondolatánál: „Mit kíván a magyar nemzet? Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Vágyott akarat, hogy a hétköznapok dolgai fölött legyen egy közös, nemzeti cél, amely összetart bennünket. Mert a magyar milliónyi irányba húzó vágyait ma is átkarolja az a közös akarat, hogy szabad nemzetként élhessen a saját független államában. Pontosan fogalmazott Szabó Dezső: „Minden magyar felelős minden magyarért!”
Ezt a Pilvax vezére tudta legjobban. Petőfi Sándor több volt egy lánglelkű forradalmárnál. A forróvérű költő legbőszebb pillanataiban is távolabbra látott kortársainál. Bölcsessége ott ragyogott indulatos sorai mögött is. A zsenik tudják: lelkesíteni önmagában kevés, lángot lobbantani – március tizenötödikét csinálni – más is tud, ám parazsat őrizni csak kevesen… Megírni, elszavalni a Nemzeti dalt, megszerkeszteni, kinyomtatni a Tizenkét pontot, „csupán” a dolgok eleje – megzabolázni, alkalmas utat szabni a begyújtott vágyaknak, az az igazi kihívás. Csak így szavalhatjuk hitelesen a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a refrént: „Rabok tovább nem leszünk!” (A magyar história szereplői ritkán hallgattak Petőfire. Sorsfordulóink rendre megtorpantak a szelíd nyesésnél, lombtördelésnél – a gyökér kiásása előtt már elfogyott a bátorság. Illetve dehogy, a bátorság az megvolt. Talán inkább túl gyorsan felejtünk, és korán megbocsátunk. Hiszünk, akiknek nem szabadna hinnünk. Ha meg nem a túlerő győz le bennünket – kaméleonok csalnak lépre. Olykor meg egyenesen magunk kérjük vissza megnyomorítóinkat. Ki érti ezt? Csatákat nyerünk, de háborúkat veszítünk. Hinnünk kellene a Költőnek!)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!