Az a nép még ma is él

Szent István ünnepe és Trianon. Ezer év kontra száz év. Nemcsak emlékezés, hanem feladat.

Olaszfalu, 2020. június 11. A nemzeti összetartozás napja alkalmából felújított Magyarság Keresztje a Veszprém megyei Olaszfaluhoz tartozó Alsóperén 2020. június 11-én. MTI/Vasvári Tamás Fotó: Vasvári Tamás

Amikor még határon túli kamaszként jártam a Kossuth téren, akkor korántsem volt a „nemzet főtere”, csak egy hagyománytalan, rendezetlen tér. Nem éreztem azt, amit most érzek, ha arra járok, csak összevisszaságot. Pedig mást kellett volna éreznem, mégpedig azt, hogy hazatértem. Az Országház előtt parkolók, gondozatlan fák takarták el az épületet, ráadásul megalázó módon kordonok között, minden mozdulatunkra árgus szemmel figyelő rohamrendőrök sorfala előtt juthattunk be a térre, ha látni akartuk a Szent István-napi zászlófelvonást. Nem értettem, hogy miért. Furcsa érzés kerített hatalmába: épp itt, ezen a jelképes helyen minden azt üzente, hogy rossz dolog magyarnak lenni, nem illik magyarkodni – bármit is jelentsen az – , de legalábbis ezt akarták éreztetni velünk az ország és a főváros balliberális urai, hisz az ő szívük nem haza, hanem offshore-ra húzott. Ráadásul akkor még Károlyi Mihály savanyú képű szobra is a téren ólálkodott, aki többet ártott, mint használt az országának.

Szerencsére azóta nincs ott, mert azóta minden megváltozott, és a Kossuth tér valóban a „nemzet főtere” lett. Nem csoda, hogy ide tervezték a monumentális Nemzeti összetartozás emlékművet, a földbe süllyesztett hatalmas gránittömböt, amit egy még hatalmasabb erő megtört; mint tudjuk, a világjárvány miatt nem adhatták át június 4-én, a trianoni diktátum századik évfordulóján. Keserű nap volt az, hisz úgy tűnt, mintha nem emlékezhetnénk meg méltón a legnagyobb fájdalmunkról, de most egy szimbolikus dátumon, augusztus 20-án mégis átadják az emlékművet, és talán jobb is, hogy így alakult.

Jobb, mert mást is jelent. 1083. augusztus 20-án Szent László király a Nagyboldogasszony ünnepe utáni első vasárnap emeltette oltárra István király földi maradványait nyughelyén, a székesfehérvári bazilikában; így avatták szentté. 2020. augusztus 20-án egy egész nemzetet emelnek ki a sírjából, hogy végre újra életre keljen, hogy új időszámítást kezdhessen, mert ezeréves élet után már megelégelte a százéves halált. Idén államalapító királyunk ünnepén emlékezünk meg ezeréves államának tönkretételéről, feldarabolásáról, népének szétszakításáról, vagyis nagypéntekünkre emlékezünk a feltámadás ünnepén. Jelentse ez azt, hogy elérkezett a nemzet és az állam újraalapításának az ideje is. Nemcsak egy emlékművet adnak át azon a napon, hanem egy nemzeti zarándokhelyet. Mert ott lesz az Alkotmány utcában a sír, hol nemzet süllyed el, gránitfalain pedig az egykori Magyarország 12 537 településneve. A haza. És a mélyében lesz a nemzeti összetartozást jelképező örökmécses, nem hivalkodón, de kiolthatatlanul.

Miután kijövünk az emlékmű másik oldalán, már nem a gyűlölet kordonjaiba botlunk, hanem a nyitott Kossuth térre érkezünk meg, a Szent István ezeréves államát jelképező Országház elé, ahol a Szent Koronát, Szent István palástját, jogarát és kardját is őrzik. Akkor végre hazatalálunk. Felemelő lesz, mert érezni és látni fogjuk, hogy van folytonosság, van hagyomány, az a magyar, aki végigjárja ezt a „poklot”, azt fogja érezni, hogy nincs egyedül, és nem páriaként kezelik a saját hazájában. Mert a hazát elvehették lent, de együtt van még a magasban, és azokon az eszmei alapokon áll, amelyeket Szent István lerakott.

Szent István ünnepe és Trianon. Ezer év kontra száz év. Nemcsak emlékezés, hanem feladat. Egy évszázad, ami után végre le kell nyomnunk a taxiórát, és újra kell kezdenünk a nemzeti életünket, az előző ezer évet nem feladva, hanem vállalva és folytatva. Új időszámítást, új szellemi és lelki honfoglalást kell indítanunk, mert ahogy a P. Mobil Honfoglalás-szvitjének kezdőmondatai szólnak: „Azok a hegyek még ma is állnak, / Azok a folyók még ma is futnak, / Az a csillag még ma is mutatja az utat, / Az a nép még ma is él.”