Hídépítők

És jöttek a félrevezető párhuzamok az 1956-os magyar menekültek és a mostani szíriaiak között.

Biatorbágy, 2015. szeptember 5. A Keleti pályaudvarról gyalogosan érkezõ, Nyugat-Európába tartó illegális bevándorlók felszállnak a Gyõrbe tartó vonatra a biatorbágyi vasútállomáson 2015. szeptember 5-én. Az esti órákban a vasútállomások felé vette az irányt szinte valamennyi, korábban Bécs felé gyalog útnak induló migráns. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Magyarország nem hidakat épít, hanem falakat. Elzárja magát a külvilágtól, elszigeteli magát a népek tengerében. A nyitottság és a szabadság helyett a bezárkózást, a begyepesedett konzervatív, keresztény hagyományokat választja – nagyjából ez volt az utóbbi tíz év bírálatözönének egyik központi üzenete. Még jóval a migrációs válság előtt, már a 2010-es kormányváltást követő első években is az a vád érte Magyarországot: különutas kül- és gazdaságpolitikájával, sajátos államigazgatási intézkedéseivel szembemegy az európai értékekkel. Más szóval: ha nem tartunk Európával, ellene vagyunk, s egyetlen barátunk sem marad ezen a csöppnyi kontinensen.

A kritikák szerint bezárkóztunk akkor is, amikor a bevándorlási hullám elérkezett határainkhoz. Az éljenzés és az ováció, a migránsokkal készített szelfik helyett kerítésépítésébe kezdtünk, mely kerítés az européerek szemében az újkori nácizmus legfőbb szimbóluma lett. Magyarország nem hidakat épít, hanem falakat, holott a menekülteknek most kinyújtott kézre lenne szükségük – bírált bennünket a luxemburgi külügyminisztertől kezdve a venezuelai napilapon át a pápáig mindenki. Jöttek a félrevezető párhuzamok az 1956-os magyar menekültek és a mostani szíriaiak között. A fülsiketítő szitkozódás közepette azonban a józan hangokat senki sem hallotta meg.

Azóta szerencsére nagyot fordult a világ. A leszboszi menekülttábor leégése – pontosabban: felgyújtása – után lényegében csupán egyes német politikai pártok követelik a Görögországban rekedt bevándorlók befogadását. Most a németek maradtak egyedül, és a magyar álláspontot, miszerint a bajba jutottakat helyben kell megsegíteni, végre megértették mások is.

Magyarország nem a bajok okozója, hanem azok megoldója kíván lenni. Kerítéseket csak szükség esetén épít. Ha érzi a veszélyt. Ha saját területének épségét akarja megóvni. Ezt teszi minden normális, a saját szuverenitását becsben tartó ország. A magyar érdekek nem azt szolgálják, hogy rosszban legyünk Európával, hiszen a kontinens pia­cainak ki van szolgáltatva a magyar gazdaság. A magyar érdek viszont nem eshet mindig egybe más európai államok érdekeivel. Ezt főleg a nyugat-európai államok voltak képtelenek megérteni a rendszerváltást követő években. Nem egyenrangú félként kezelték Közép- és Kelet-Európát. Sőt még csak nem is ellenfélként. Inkább piacként.

Ez a hozzáállás kényszerítette szemléletmódváltásra térségünket is. Az elmúlt évtized a közép-európai szövetségesi rendszer megerősítésére tett erőfeszítések évtizede volt. A hídépítésé. Mi sem szimbolizálja szebben ezeknek az erőfeszítéseknek az eredményét, mint az új komáromi Duna-híd tegnapi átadása: barátként állt egymás mellett annak a két szomszédos országnak a miniszterelnöke, amelyek korábban ki nem állhatták egymást. A történelmi, ideológiai viták sosem fognak csitulni, de a bizalomerősítés érdekében ezeket sikerült takaréklángra tenni. A bizalomerősítésre és a gazdasági együttműködésre márpedig szükségük van a közép-európai országoknak, amelyek a Nyugat megértésére nem számíthatnak, s amelynek értékítéletére nem kíváncsiak.

A bizalomerősítés persze csak az első lépés. A régóta áhított észak–déli – a balti államoktól az Adriai-tengerig tartó – közlekedési és infrastrukturális folyosó megvalósulásáig évek, de talán inkább évtizedek fognak eltelni. A gazdaságilag megerősödött Közép-Európa azonban jó úton halad. A hídépítés szimbolikusan megkezdődött, de a gyakorlatban is folytatódik. A magyar érdek nem eshet mindig egybe más európai államok érdekeivel, de most nagyon is egybeesik.