Mert szabadságra születtünk

1956. október huszonharmadika kódolva volt. A nemzet saját kezébe vette sorsát.

Ha negyedszázaddal a tanácskommün bukása után nem jönnek vissza ismét, másként alakul minden… De jöttek. Szuronyok, tankok támogatásával, kékcédulás galádsággal kerültek újra hatalomra. Ők, a kommunisták voltak az egyik oldalon. A másikon meg a világháborúban kivérzett nemzet, amely férfilakosságának javával már nem számolhatott, hiszen ki a fronton veszett, ki hadifogolytáborokban törte a követ, más az emigrációt választotta. Megkaptuk a proletárdiktatúrát. Sztálin-szobrokat emeltek, lerombolták templomainkat, bevezették a cenzúrát, az egypártrendszert, a fejtágító szemináriumokat, megalakult az ÁVH, megnyílt Recsk… Évtized sem kellett, hogy ráébredjünk, milyen a bolsevizmus igazi arca. Alig akadt a hazában, aki ne szenvedte volna meg a vörös ámokfutást. Az ötvenes évek közepére már maguk a kommunisták is csengőfrászban szenvedtek, bárkiért jöhetett a nagy fekete autó…

1956. október huszonharmadika kódolva volt. A nemzet saját kezébe vette sorsát.

(Majd’ harminc éve boldogult Pongrátz Gergellyel egy hosszú estén át beszélgettem. – Azon döbbenek meg – kesergett –, hogy ezeken az ötvenhatos ünnepeken minden Nagy Imréék körül forog, mintha ők csinálták volna a forradalmat. Ez nem igaz! A felkelést az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, a pesti srácok. Ha Nagy Imrén múlik, másképp alakul minden. Ő úgy okoskodott, akkor teszi a legtöbbet, ha ott marad féknek a hatalom élén. 1956 nem róla szól – nyomatékosította Pongrátz.

Hatvannégy év telt el, de a forradalom igazából még mindig nem fejeződött be. Sok még az elvarratlan szál… Az „azok” ugyan eltakarodtak, de jöttek helyettük mások. „Magyart” alakító idegen ügynökök akarják újra és újra a vesztünket. Olyanok, akiknek a szabadságra született nemzet mindig az útjukban áll.

Pedig közben történt egy és más. A forradalomból előbb „ellenforradalom”, később „sajnálatos októberi események” lett, majd merész fordulattal népfelkelés, végül – három évtizede – újra forradalom. Már-már azt hittük, győztünk, ám jött az ötvenedik évforduló… Az a nap – 2006-ot írunk –, amikor ismét vér áztatta a pesti utcát. Megtörtént – mert megtörténhetett! –, hogy a nagy nap félszázados ünnepén Magyarország miniszterelnöke rohamrendőreivel agyba-főbe verette a hőseikre emlékező magyar embereket. Tette ezt az aljasok büszke üzenetével: a hatalom a miénk! Meg, hogy ő is elpufoghassa a hamis panelt: „1956 mindnyájunké!” Mennyire álságos hazugság! Hogyan lenne mindnyájunké az a forradalom, amelyben az egyik magyar a barikádon védte a hazát az idegen katonától, míg a másik maga hívta rá az agresszort magyar vért ontani? Amikor az egyik a bitót is vállalta a nemzetért, miközben a másik alig várta, hogy pufajkát ölthessen? Ez az „1956 mindnyájunké” a nagy átöltözők szóleleménye.

Tanulj a múltadból, magyar! – ezt üzeni 1956.