Minderre sajnos a közeljövőben nem lesz lehetőség, ugyanis Varjunak – éppúgy, mint a többinek – nincs betegségtudata, ezért aztán mindaddig, amíg meg nem harapja a postást vagy a legközelebbi alkalommal a televízió székházában dolgozó biztonsági őrt, addig nem lehet kényszergyógykezelésre vinni.
Marad tehát a rejtői megoldás. Amikor A tizennégy karátos autóban Würfli Egon tánc- és illemtanár Vanek úrral beszélget a légióban – adjuk is át a szót a Mesternek:
„Würfli úr kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
– A szimbola benne van?
– Mit csináljak? – kérdezte Vanek úr hökkenten.
– Állítsa össze a három darabot!
– Miféle darabot…
– Hát, amit a dobozban tart.
– A szivarvégeket?
– Ne tréfálkozzon kérem. Csavarja össze a hármat és fújjon valamit.
– Jó – biztatta egy nyájas idegorvos megnyugtató mosolyával Vanek úr, majd összecsavarom a spárgát a kapcával és fújom…”
Esetünkben Varju mint Würfli Egon szerepel, természetesen. S ha egy kissé visszapörgetjük az eseményeket, tanúi lehetünk egy másik beszélgetésnek is, ami szintúgy tanulságul szolgálhat számunkra:
„– Magával hozta az izét… a szimbolát?
– Itt van a kis dobozban… Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.
– Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?
– Ez az álnevem… Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.
– Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.
– Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.
– Igen? Érdekes, csakugyan így volt.
Egy vörös bajuszú szakaszvezető odalépett, és kihúzta a rohamkését: – Ha nem hagyják abba ezt a beszélgetést, valamelyiküket leszúrom.”
Na most, az a Varju őrületes szerencséje, hogy nem vagyunk a légióban. Mert éppen most húznám elő a rohamkésemet…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!