Mi, magyarok kedveljük a horvátokat (szerintem ők is minket, de erről nyilatkozzon egy horvát publicista, ne én). A pécsieknek Eszék – maradjunk ennyiben – nem szomszédvár, ezerszer több. Az Adriára évente nyaralni érkező magyar százezrek nemzetközi összehasonlításban is sokan vannak, szépen építik a horvát turizmust. Közös nemzeti emlékezetünkben ott van Zrínyi Miklós, ott vannak a Frangepánok, a nagy író, Miroslav Krleza Budapesten is élt, működött, hadd ne soroljam vég nélkül a sokszázados baráti kapcsolat tanúje­leit. Horvátország Magyarországról nézve barátságos, kedves hely, de egyúttal több is annál: testvéri ország, benne a testvéri horvát nemzettel. Barátaink, rokonaink, szomszédaink – egy ilyen kapcsolatban nem magyarázkodunk, pusztán azért, mert az ember nemigen tud arról mit mondani, miért szereti jobban a családtagjait, mint másokat.

Miután sok-sok évszázadon át közös államban éltünk, és annak az államnak Magyar Királyság volt a neve, tökéletesen haszontalan arról beszélni, hogy létezik-e magyar Adria vagy sem. Igen, létezik, ahogyan nyilván ír Adria vagy baszk Adria is van, de engedtessék meg kimondani, hogy a mi tapasztalataink számosabbak, mélyebbek. A közös államban, ahol együtt éltünk sokáig, magyar hajók is állomásoztak az Ad­rián, magyar tisztviselők ezrei éltek a tengerparton, közös politikai, társadalmi, kulturális ügyek vettek körül bennünket. Az Adria, ez a hajdani nemzetközi színtér, amely sok-sok nemzethez és birodalomhoz tartozott, s látott velenceit éppúgy, mint törököt vagy jugoszláv kommunistát, ma – részben – Horvátországé. Ez a realitás, a mai valóság, de amikor magyar Adriáról beszélünk, miniszterelnökünk pedig arról, hogy azt elvették tőlünk, akkor nem területről van szó. Hanem érzésről, a múlt iránti fájdalomról. Arról a megalapozott tapasztalatról, hogy sem a Magyar Királyság, sem a Monarchia nem a népek börtöne, és annyi különbség és viszály ellenére is jó volt együtt élni. Hogy nekünk, a magyar nemzet tagjainak is lehetett tengerünk, és hogy például nem kell méregdrágán kikötőt bérelni a XXI. században, ha mondjuk a tengeri áruszállításból is szeretnénk részesülni.

A nemzetközi baloldal horvátországi és magyarországi tagozata mindezt nem érti, mert nem értheti. De bocsánat: nehogy már mi, horvát és magyar patrióták kérjünk elnézést, mert hiszünk a két nép barátságában, a közös múltban, jelenben és jövőben!

Borítókép: Fiume, kikötőváros, Horvátország (Fotó: Kisalföld/Csapó Balázs)