Hihetünk abban, hogy a nyugati világ azért bojkottálja Oroszországot, azért vonult ki onnan vállalataival, kultúrájával, mindennel együtt, mert az Ukrajna elleni háború erkölcsi alapállás dolga. Mondom, hihetünk ebben. Aztán gondolhatjuk azt is, hogy a nyílt vagy csendes háború a legkevésbé sem az erkölcsről szól, és a „háború kutyái”, a világgazdaság irányítói, a globalista szervezetek, valamint néhány megzabolázhatatlan milliárdos gyakorlatilag azt tesz, amit akar. Ha pedig kényük-kedvük szerint egész Európát az orosz gáz és kőolaj foglyává teszik, akkor az úgy is lesz, mert soha nem kockáztatnának három dollár veszteséget sem.
Én az utóbbi elképzelést vallom a magaménak. Most, az orosz–ukrán háború háttértörténetét felderítve is úgy tűnik, a háborús újjáépítés, a tulajdonok átszabása, egy-egy sérült, legyengült ország kifosztása sokszor a háború legbiztosabb, legkézenfekvőbb oka.
Mert mit gondoljon az ember, amikor azt olvassa, hogy Ukrajna termőföldjeinek harmada immáron amerikai tulajdon és ellenőrzés alatt áll? Erkölcsi alapállás volna? Hogy a mi vállalataink keressék degeszre magukat, mi kebelezzük be egy távoli ország nemzetgazdaságát? Ha ezt erkölcsi üzenetnek véljük, akkor tényleg ideje az önvizsgálatnak: aki ugyanis nem lát tovább az orránál, annak felesleges politikai válaszokat keresnie a szeme előtt zajló eseményekre.
Sajátos amerikai világszabadalom, hogy olykor gyorsabban mozognak, mint hogy a háborút egyáltalán megindítanák. Idő előtt, óraműpontossággal megszerveznek mindent, amiből hasznot remélhetnek. Röviddel Irak megszállása után a saját szememmel láttam az iraki–török határon az olajos kocsik százait, emlékszem arra, hogy Bagdadot biztonsági cégek alkalmazottai, rejtélyes civilek, rendszám nélküli dzsipben üldögélő amerikaiak lepték el.
Nem egészen úgy festett a történet, mintha Washington demokráciaféltésből indította volna útjára titkos hadseregét, a dollárfiúkat. Hanem egészen pontosan azt érezte az ember, hogy megszállás zajlik, nem is annyira fegyverekkel, mint a tartós jelenlét felmutatásával és gyorsan prosperáló építkezésekkel, anyagszállítással, hitelekkel. Az akkori amerikai kormányhoz és háttérhatalomhoz ezer szállal kötődő Halliburton olajipari cég nem egyszerűen betegre kereste magát Irakban, hanem mindent megszerzett, mindent felügyelt, aminek értéke, haszna mutatkozott. Merthogy a háború már csak ilyen. Nem is annyira a fegyveres szembenállás, inkább a konszolidáció fialja a pénzt.
Ha ukrán lennék, erősen elgondolkodnék, jó-e az amerikaiak óriási vagyonszerzése a hazámban? A háború megfelelő ellentételezése-e, hogy egy-két évtized múlva ukránok millió dolgozzanak amerikai tulajdonosoknak a saját hazájukban, ahelyett, hogy nemzeti ipart, mezőgazdaságot építenének? Felvetődhetne bennük, hogy megfelelő vezetők-e Zelenszkijék, akik mellesleg nem egyharmad részben, mint az ukrán termőföld, hanem százszázalékosan amerikai birtokban vannak? Megérne egy gondolatkísérletet továbbá, hogy Joe Biden elnök fia miért és hogyan folytatott titkos lobbitevékenységet Ukrajnában, amikor – állítólag – még senki sem sejtette Washingtonban, hogy Putyin hamarosan megtámadja Ukrajna keleti és déli területeit?
