Aztán teltek az évek, és ma, 2022-ben egyre több aggasztó részlet derül ki az unióról. Például az, hogy a nyugati szellem fő alkotóelemét, a kereszténységet valamiért nem óhajtják közös értéknek vallani. Nem világos továbbá, miért basáskodik az Európai Bizottság az összes uniós testület felett, mintha valami választott szuperkormány volna, holott nem az. És végül a legfájdalmasabb: sajnos nekem személy szerint ma sincs cukrászdám Bécsben, halkan teszem hozzá, Piripócson sem, olyan nagyon tehát nem vigadoznék a hallatlan meggazdagodás lehetőségén.
Most valahol valakik kitalálták – majd a bizottsági elnökkel elmondatták –, hogy az uniós tagországok kötelezően csökkentsék tizenöt százalékkal a gázfogyasztásukat. Minden uniós joggal bíbelődő diák ismeri a leckét: itt az úgynevezett szubszidiaritás, vagyis a csodás jogelv, amely szerint mindent a maga szintjén, a polgárokhoz legközelebb kell intézni, mert így szabad, egyenlő és testvéries a világ. Ezúttal azonban lomtárba vettetett az észszerűség. Ha ugyanis pénzről van szó, nincs szubszidiaritás, nincs saját hatáskör, nincs nemzeti válasz. Ilyenkor jön a bizottság, megmondja, mi az ábra, és vagy engedelmeskedsz, vagy rólad okádnak évekig a világlapok, rólad hazudoznak vég nélkül a nyugati közvéleménynek. A szubszidiaritás helyett bizottsági ukáz jogelv még nem része az uniós jognak, de hadd vessem fel szerényen, mégis helyet kellene szorítani a tananyagban, hogy valami elrettentő igazság is bekerüljön a cukrászdás mesedélutánba. Egyszerűsítsük le, mert muszáj, az ügyet: az Európai Unió azért harcol, ugye, hogy az oroszok ne beszéljenek bele politikai, gazdasági, életvezetési ügyeinkbe. Helyes. Na, most ha a tagállamok fogyasztásába vagy a gáztárolók üzemeltetésébe belegázol az Európai Bizottság, vajon mennyiben kevésbé szuverenitásellenesek, mint a moszkvai mesterkedők? Segítek: semennyire, hajszálpontosan ugyanolyan határsértők. Ezen a ponton az ember kétségei csak sokasodnak, és a mostani válságon túl halványan felidézi magában az indulást, amelyről a bevezetőben írtunk. Hogy tudniillik milyen és melyik Európai Unióhoz csatlakoztunk? Egészen biztosan nem ahhoz, amelyik parancsuralmi előírásokkal üzemeltetné tagországainak életét, és miközben nem pusztán aggasztóan lemaradt a globális versenyfutásban, láthatóan sem politikai, sem erkölcsi válaszai nincsenek a mostani válsághelyzetben. Mi a nagysághoz igyekeztünk kötni magunkat, mert nagyságra vágytunk. Ha viszont törpe parancsnokokkal muszáj egyeztetni a saját nemzeti ügyeinkről, ha az uniós jog afféle fakultatív felhasználásra készült, és mindenki azt mazsolázik ki belőle, ami kényelmes és praktikus számára, akkor megálljt kell parancsolnunk. Nem, mi nem ehhez az Európai Unióhoz kívánunk tartozni. A valódi szabadságban, a tagállami szuverenitásban, az együttműködés önkéntességében és a józan ítélőképességben hiszünk.

A magyar kormány ezért az Európai Unióért küzd. Amint látom, a tizenöt százalékos gázüzletet már legalább hét tagállam utasítja el. Olyan mélységesen antidemokratikus, putyinista, szélsőségesen populisták, mint Görögország, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Málta, Ciprus kormányai. Illene ezen nagyon mélyen elgondolkozni ott, a bizottságban.
Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)