Almabor és bankkártya

Ha negyven évvel ezelőtt megkérdezik, mi volna a lényege a rockzenének, valószínűleg azt mondtam volna, hogy a rendszeren kívül állás. Nyugaton és Keleten egyaránt. Odakint a középosztály elleni lázadás, a pénzhatalom elleni küzdelem hívta életre a műfajt, nem véletlen, hogy pincékből indultak a zenekarok, vagyis vérbeli underground helyzetből. Nálunk, Keleten a szocializmus elleni nyílt tüntetés volt rockzenét hallgatni, koncertre járni: valami olyasféle ellenhatás, hogy oké, van a rendszer, de én a magam részéről nem kívánok benne részt venni. Ezért hallgattuk a Beatricét, a P. Mobilt, a Hobo Blues Bandet, a CPg-t, hadd ne soroljam tovább vég nélkül a hajdani kedvenceket.

További A Helyzet híreink

Liszt, a rocksztár

Hogy ma mi ellen lázad, aki augusztusi bulira téved, nem igazán tudom. És nem azért, mert vén csatalóként már nem nyerítek együtt a csikókkal, hanem konkrétan fogalmam sincs, ki áll kívül, ki áll belül a rendszeren. Mert gondolom, ha az ember elcipeli a családját az arénába, ahol egy teljes havi fizetésért nézünk meg egy amerikai zenekart – az nem kívülállás. Az sem, hogy egyre több koncerthelyszínen nem fogadnak el készpénzt, ha nincs kártyád, legfeljebb csapvizet iszol. Nem hiszem továbbá, hogy kívülállás volna a Szigetet végigbörzézni, hiszen ahhoz, hogy jól érezd magad néhány napig, szükséges pár százezer forint. Ha nincs nálad annyi, nem tudsz jegyet venni, nem költesz, nem kajálsz, semmit nem csinálsz, csak nézel, mint a moziban. A pénzedért cserébe viszont érzékenyítő programokat is csepegtetnek, rafináltan és mellékesen, de nyugodt lehetsz, hogy a fejedbe verik, amit el akarnak terjeszteni.

A kívülállás mára belső részvétellé szelídült. A dalok olykor – hagyománytiszteletből vagy megszokásból – még a lázadásról, a helytállásról, a rendszeren kívüliségről szólnak, de te már csak közönséges fogyasztó vagy. Csakis fogyasztó.

A pénzed kell, nem a gondolataid. Valamikor zene címén a későbbi hősök dobozokat püföltek a pincében, maguk készítették a gitárt, kamuangollal énekeltek, mára minden csiszolt, elegáns és professzionális. Régen a Ricsét kitiltották a megyéből, sebaj, a vonatra felült pár száz gyerek, elment a másik megyébe a zenekar után. Jegy helyett almabort vételeztek, lógott a rongyos farmer, zizegett az alföldi papucs, bomlott a hosszú haj. Lehet, hogy nem volt mindig szép a történet, de legalább igaz volt. Szemben a rendőrök, az ifjú gárdisták, olykor a bunkó rendezők, de téged akkor voltaképpen semmi sem érdekelt, csak a zene és a szöveg.

Mert azokban a dalokban benne motoszkált a szabadság. Nem illúziókat, hanem egy darab szabadságot vásároltál magadnak másfél órára néhány forintért.

Ma szabadságodban áll szabadon fogyasztani irdatlan pénzért, nosztalgikusan hitegetni magadat, hogy érdemes még ezt-azt felfedezni az újdonságok közül. Miközben rockzenekarok ezrei dolgoznak konyhakészen abból, amit a Rolling Stones, a Led Zeppelin, az AC/DC és a többiek évtizedekkel ezelőtt létrehoztak. A telt házas stadion- és arénakoncerteket pedig öreg emberek garantálják, akik már ötven éve játszanak, és akikre a világon mindenki azt mondja, hogy de jó, hogy még mindig együtt vannak. Nem biztos, hogy ennek így kellene lennie. Az sem biztos, hogy almabort kéne inni, zsíros kenyeret majszolni hagymával, de legalább ne hazudjuk azt magunknak, hogy még mindig rólunk szól a történet. Valójában kényelmesen elterpeszkedtünk, belülről rágcsáljuk a rendszert, és nem lázadunk, nem mondjuk, hogy „nem kell, hányszor mondjam, nem kell”.

Kár, hogy így van. De legalább mondjuk el az igazságot – már csak a régiek emléke miatt is.