Azt is megfogadtam évekkel ezelőtt, hogy olyan filmeket, amelyeket díjaztak, biztosan nem nézek meg, így védekezve az ideológiai megdolgozás és a szemérmetlen agymosás ellen, aminek legkiemelkedőbb, immár hivatalosan is elismert és ünnepelt alkotásai ezzel a szobrocskával írták be magukat kitörölhetetlenül az emberiség történelmébe. 

Nem mintha a kevesebbre értékelt hollywoodi fércművek szemétáradata elől létezne bármiféle menedék, ahol meghúzódhat a trendiséget elutasító filmkedvelő. Akárhová kapcsol az ember, bármelyik megmaradt vetítőhelyre téved, szinte minden filmben több alkalommal is kiveri a mondanivaló a szemünket, ami sajnos nem áll másból, mint a woke-ideológia és az eltörléskultúra ostoba megnyilvánulásaiból, a hamis kiindulópontú moralizálás és pszichologizálás kusza történeteiből, a halál kultuszát az életpárti felfogás fölé helyező antivallásból és a szemérmetlen LMBTQ- és genderpropagandából. 

A New York Post publicistája keresetlen őszinteséggel fogalmazott meg az enyémhez igencsak hasonló véleményt az idei díjkiosztó gála után. Szerinte az a gond, hogy a fókusz elterelődött a tehetségről és a képességekről, és az egész filmipar teljesen át lett politizálva. Változatosság, befogadás, sokszínűség, ezek az új kulcsszavak. Felejtsd el, mi a jó film. Csessze meg a rendező, az író, a színész, a tervező, a koreográfus a képességeit. Kit érdekelnek ezek? 

És itt egy kicsit elbizonytalanodom. Mert semmit nem von le Mihalek Zsuzsa, a Szegény párák díszletberendezőjének teljesítményéből az, amiről eddig szó volt. A filmet itt forgatták Magyarországon, így több száz kiválóan képzett, tehetséges magyar filmes bizonyította rátermettségét. És bizonyítanák sokkal többször is, ha a pénzhiány nem akadályozná őket. 

Nem ők tehetnek arról, mivé silányult az évek során ez a valaha volt filmünnep. Nem miattuk lett ez az egész álságos és műanyag szemét, ahelyett, hogy a mai nemzedékek képekben gondolkodó befogadó közegét szolgálná. A már emlegetett publicista igen érzékletesen festette le ezt a művi világot: a kölcsöngyémántokat már akkor lehúzzák a jelöltek ujjairól, amikor az afterparty klotyóján szenvednek. A kölcsönbe kapott designerruhákat pedig olyan sebesen viszik vissza, hogy még ki sem szellőzött az előző viselőjének illata.

A sors fintora, hogy a most legtöbb jelölést és díjat kapó Oppenheimer című alkotást minden olyan filmkészítéshez és filmek értelmezéséhez értő ismerősöm a figyelmembe ajánlotta, akiknek érdemes adni a szavára. Fogjuk úgy föl ezt a körülményt, hogy a sok negatív jelenség ellenére mégis van remény, és a szakma előbb-utóbb felülkerekedik az ideológiai alapú ízlésromboláson.

Borítókép: John Cena amerikai pankrátor átadja a brit Holly Waddingtonnak a legjobb jelmeztervezésért járó díjat a 96. Oscar-gálán a Los Angeles-i Dolby Színházban 2024. március 10-én (Fotó: MTI/EPA/Caroline Brehman)