Mindezek után tegnap egy politikailag meggyengült Von der Leyen állt az Európai Parlament elé, ahol lelkes tapsolókra legfeljebb az aktuális fősodor padsoraiból, köztük a Tisza Párt képviselőitől számíthatott. Ezzel együtt beszéde nem veszélytelen. A harc kifejezést tizennyolcszor használta, és a kilencediktől a szó köznapi értelme már át is csúszott Ukrajna harcába, azaz Oroszországgal folytatott háborújába. Mintha sorsunk már össze is fonódott volna, Ukrajna máris az Európai Unió tagja lenne, háborúja pedig a mi háborúnk.
Von der Leyen nem rejtette véka alá azt sem, hogy a sikeres Európa jövőjét további központosítással képzeli el. Egységet sürgetett
a tagországok között (értsd: a magyarok és a szlovákok ne kekeckedjenek tovább Ukrajna ügyében), az uniós intézmények között (azaz a tagállamok fogadják el szépen Brüsszel javaslatait), valamint az „Európa-párti demokratikus erők” között (rekesszék ki az olyan frakciókat, mint a Fideszt is magába foglaló Patrióták Európáért).
Minél tovább hallgatja az ember Von der Leyent – és sajnos van rá esély, hogy még négy évig velünk marad –, annál inkább valami sorsszerűt vél abban, hogy ez a német asszony történetesen Brüsszelben látta meg a napvilágot. Mint aki eleve egy nemzetek feletti Európába született. Világossá tette most azt is, hogy a bizonyíthatóan önsorsrontó – ezért Európa-ellenes – politikát kívánja továbbra is követni az oroszellenes szankciók folytatásával, illetve előírná a tagállamoknak (mégis, milyen alapon?), hogy váljanak le a szavai szerint „piszkos” orosz energiáról.
Egyik legképtelenebb állítása szerint az oroszoktól való függőség miatt szöktek fel az energiaárak Európában (már ott, ahol nincs rezsicsökkentés), holott németként pontosan tudhatja, hogy a fosszilis energiáról való leválás átgondolatlansága miatt.
Az egyébként brüsszeli szócső Politico szemleírója nem is bírta gúny nélkül e litániát: szarkasztikus kommentárokat fűzött hozzá. Például Európa felfegyverzéséről:
mivel tényleges katonai képességeink nincsenek, ezért inkább küldünk néhány látcsövet Észtországnak.
Vagy Von der Leyen az agrártermelőkhöz való kétszínű hízelgéséről: „csak ne jöjjenek Brüsszelbe és öntsék fel hígtrágyával!”
Von der Leyen nem egyedül jeleníti meg Európa súlyos vezetési válságát, amely sajnos egyre inkább a bőrünkre megy. Az EU valamikori két motorja, Németország és Franciaország belső problémái legalább annyira nyugtalanítóak. Eközben választások során bizonyosodik be – három hét múlva talán Csehországban is –, hogy mind több európai elégedetlen a jelenleg uralkodó irányvonallal.
