Régi szobrok, mai normák

A zavargások a nyugati világ emlékezetpolitikai elbizonytalanodását, és az identitásválságát fedi fel.

epa08471685 Winston Churchill's statue on Parliament Square defaced during a Black Lives Matter protest in central London, Britain, 07 June, 2020. Protesters in London continue to demonstrate in the wake of the death in police custody of George Floyd in the United States. EPA/ANDY RAIN Fotó: ANDY RAIN

George Floydnak, a fekete férfinak és Derek Chauvinnek, a fehér rendőrnek annyi köze lett mostanra a globális tüntetés- és zavargáshullámhoz, mint Ferenc Ferdinándnak és Gavrilo Principnek az első világháborúhoz. Ürügynek megtették, de más irányt vettek a történtek, mások a mozgatórugóik is. Minden nap három ember veszíti életét az Egyesült Államokban rendőr kezétől. A Statista adatbázisa szerint idén 88 amerikai feketével végeztek a rendfenntartók. De ebből csak két-három kirívó eset emlékezetes, főleg Floydé.

A feketék megkülönböztetése elleni megmozdulások ma már évszázados – vélt vagy valós – sérelmeket vernek le a történelmi eliten: a fehéreken. Nemcsak Amerikában, de Nagy-Britanniában, Belgiumban és a nyugati világ más országaiban is. A fehér elitet a gyarmatosításért, a rabszolgatartásért, a színesek elnyomásáért teszi felelőssé a tömeg. Kolumbusz Kristóf szobrát Bostonban lefejezik, másutt ledöntik, Winston Churchillét Londonban védőfallal kell körbevenni, Prágában (!) meg azt pingálják rá: rasszista volt. Pedig Kolumbusz nemcsak azt nem értené, miért térdel egy fehér rendőr egy fekete férfi nyakán egy görögös nevű városban, de azt sem, hogyan kerülnek Afrika lakói Amerikába. Ő csak felfedezett egy kontinenst, noha ezt sem ismerték el, vigaszdíjként nevezték el róla Kolumbiát. Churchill – mások mellett – megnyert egy világháborút, aminek a jelentőségét a legjobban a nácizmus üldözöttei szokták belátni, mint amilyenek a színes bőrűek is. De most nem látják be: Hitler hetvenöt éve halott, a mostani harcot mások ellen kell megvívni. Nem mindenki fehérgyűlölő, aki az utcára vonul a minneapolisi George Floyd, új atlantai sorstársa, Rayshard Brooks, a Kentuckyban szitává lőtt Breonna Taylor, vagy a francia csendőri őrizetben meghalt Adama Traoré halála nyomán. De az igen, aki Kolumbusz, Churchill vagy a belga királyok szobrait rongálja meg.

Mindez a nyugati világ emlékezetpolitikai elbizonytalanodását, ezzel pedig az identitásválságát fedi fel. A Floyd-üggyel lehullt a politikai korrektség a mindennapokban oly kényelmes, mert a konfliktusmentesség látszatát fenntartó leple. Elszabadultak az indulatok. Konfliktusok mindenütt vannak ugyan, de ha a legalapvetőbb történelmi kérdésekre is kiterjednek, akkor az nagy gond. Nálunk sem volt mindenki boldog Lukács György szobrának elmozdításától, de ő finoman szólva sem képezte nemzeti közmegegyezés tárgyát.

Amerikában ma katonai támaszpontok átnevezéséről, déli történelmi személyiségek szobrának a Capitolium díszcsarnokából való eltávolításáról van szó. Nancy Pelosi demokrata párti házelnök 1987 óta dolgozik a törvényhozásban, de hirtelen most lett fontos neki a szoborügy. Felülhet a feketék sérelmeinek politikai hullámvasútjára: négy és fél hónap múlva nemcsak elnök-, de kongresszusi választásokat is tartanak.

Churchill unokája azt mondja: nagyapjának voltak ma elfogadhatatlan nézetei is, ám akkoriban nem feltétlenül voltak azok. Emma Soames látja a lényeget. A régmúltból előbányászott zaklatási ügyek egyik tanulsága is az volt, nem lehet mai normákat régen élt embereken behajtani. Mi itt, Magyarországon egy másik fontos tanulságot is levonhatunk. Történelmünk számos nagy alakja a törökökkel, az osztrákokkal, a németekkel, az oroszokkal való harcokban vitézkedett. Ma barátságban élünk ezekkel a népekkel, ami azonban nem csorbítja az ő nagyságukat. Viszont Közép-Európa – a Nyugattal ellentétben – nem hurcolt be rabszolgaként vagy csábítgatott vendégmunkásként a területére olyan népességet, amelyről kiderült: történelemfelfogásának az alapjait sem osztja.