Régi szobrok, mai normák

George Floydnak, a fekete férfinak és Derek Chauvinnek, a fehér rendőrnek annyi köze lett mostanra a globális tüntetés- és zavargáshullámhoz, mint Ferenc Ferdinándnak és Gavrilo Principnek az első világháborúhoz. Ürügynek megtették, de más irányt vettek a történtek, mások a mozgatórugóik is. Minden nap három ember veszíti életét az Egyesült Államokban rendőr kezétől. A Statista adatbázisa szerint idén 88 amerikai feketével végeztek a rendfenntartók. De ebből csak két-három kirívó eset emlékezetes, főleg Floydé.

A feketék megkülönböztetése elleni megmozdulások ma már évszázados – vélt vagy valós – sérelmeket vernek le a történelmi eliten: a fehéreken. Nemcsak Amerikában, de Nagy-Britanniában, Belgiumban és a nyugati világ más országaiban is. A fehér elitet a gyarmatosításért, a rabszolgatartásért, a színesek elnyomásáért teszi felelőssé a tömeg. Kolumbusz Kristóf szobrát Bostonban lefejezik, másutt ledöntik, Winston Churchillét Londonban védőfallal kell körbevenni, Prágában (!) meg azt pingálják rá: rasszista volt. Pedig Kolumbusz nemcsak azt nem értené, miért térdel egy fehér rendőr egy fekete férfi nyakán egy görögös nevű városban, de azt sem, hogyan kerülnek Afrika lakói Amerikába. Ő csak felfedezett egy kontinenst, noha ezt sem ismerték el, vigaszdíjként nevezték el róla Kolumbiát. Churchill – mások mellett – megnyert egy világháborút, aminek a jelentőségét a legjobban a nácizmus üldözöttei szokták belátni, mint amilyenek a színes bőrűek is. De most nem látják be: Hitler hetvenöt éve halott, a mostani harcot mások ellen kell megvívni. Nem mindenki fehérgyűlölő, aki az utcára vonul a minneapolisi George Floyd, új atlantai sorstársa, Rayshard Brooks, a Kentuckyban szitává lőtt Breonna Taylor, vagy a francia csendőri őrizetben meghalt Adama Traoré halála nyomán. De az igen, aki Kolumbusz, Churchill vagy a belga királyok szobrait rongálja meg.

Mindez a nyugati világ emlékezetpolitikai elbizonytalanodását, ezzel pedig az identitásválságát fedi fel. A Floyd-üggyel lehullt a politikai korrektség a mindennapokban oly kényelmes, mert a konfliktusmentesség látszatát fenntartó leple. Elszabadultak az indulatok. Konfliktusok mindenütt vannak ugyan, de ha a legalapvetőbb történelmi kérdésekre is kiterjednek, akkor az nagy gond. Nálunk sem volt mindenki boldog Lukács György szobrának elmozdításától, de ő finoman szólva sem képezte nemzeti közmegegyezés tárgyát.

Amerikában ma katonai támaszpontok átnevezéséről, déli történelmi személyiségek szobrának a Capitolium díszcsarnokából való eltávolításáról van szó. Nancy Pelosi demokrata párti házelnök 1987 óta dolgozik a törvényhozásban, de hirtelen most lett fontos neki a szoborügy. Felülhet a feketék sérelmeinek politikai hullámvasútjára: négy és fél hónap múlva nemcsak elnök-, de kongresszusi választásokat is tartanak.

Churchill unokája azt mondja: nagyapjának voltak ma elfogadhatatlan nézetei is, ám akkoriban nem feltétlenül voltak azok. Emma Soames látja a lényeget. A régmúltból előbányászott zaklatási ügyek egyik tanulsága is az volt, nem lehet mai normákat régen élt embereken behajtani. Mi itt, Magyarországon egy másik fontos tanulságot is levonhatunk. Történelmünk számos nagy alakja a törökökkel, az osztrákokkal, a németekkel, az oroszokkal való harcokban vitézkedett. Ma barátságban élünk ezekkel a népekkel, ami azonban nem csorbítja az ő nagyságukat. Viszont Közép-Európa – a Nyugattal ellentétben – nem hurcolt be rabszolgaként vagy csábítgatott vendégmunkásként a területére olyan népességet, amelyről kiderült: történelemfelfogásának az alapjait sem osztja.